Védettségben Istennél

 

• Olvasmány: János evangéliuma 17,15-24
• Alapige: Zsoltárok könyve 31,1-6

„Dávid zsoltára.
Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha!
Ments meg engem irgalmasan!
Fordítsd felém füledet, siess, ments meg engem!
Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam!
Mert te vagy az én sziklaváram;
vezess és terelgess engem nevedért!
Szabadíts ki a hálóból, amelyet titkon vetettek nekem,
mert te vagy az erősségem.
Kezedre bízom lelkemet,
te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!”

Az élet gyakran állít minket kisebb-nagyobb kihívások elé, amikkel szembe kell néznünk, meg kell birkóznunk, hogy aztán továbbléphessünk.

Itt van aktuális példaként az újraindult tanév, az iskolai, kollégiumi élet, ami nagyon sok családot érint diákként vagy pedagógusként, szülőként vagy nagyszülőként. Újra belerázódni a tanulásba, újra hozzászokni az iskolai követelményekhez, szabályokhoz – komoly kihívás. Különösen is, ha új az iskola vagy a kollégium, új közösségbe kerül a diák.

Kihívás lehet számunkra egy megváltozott élethelyzet, valami új feladat, amivel addig még nem találkoztunk. Vagy valamilyen betegség, amivel a testünk jelzi, hogy változtatnunk kellene az életmódunkon. És nagy kihívás, amikor a halál tesz fel kérdéseket, elveszítünk valakit a szeretteink közül.

És lehetne még sorolni példákat, mindannyian hozzátehetjük a saját mostani élethelyzetünkben előttünk álló kihívásokat. Minden ilyen próba, kihívás egy-egy elénk adott nagy kérdőjel, amire valami módon választ kell találnunk.

A felolvasott zsoltárból ilyen üzenetek csendülnek ki: Hozzád menekülök! Tiéd vagyok! Te vagy oltalmam! Te vagy erősségem!

Az a gyönyörű ebben a zsoltárban, hogy életünk bármilyen kihívására, próbatételére és kérdésére jó válasz!

Jó válasz azért, mert ez egy imádság, ami Istenhez köti az imádkozót, hiszen Őt szólítja meg. És jó válasz azért is, mert itt nem arról van szó, hogy az imádkozó ember homokba dugja fejét a problémák elől, hogy ne kelljen azokkal szembenéznie. Ellenkezőleg! Nagyon is jól látja mindazt, ami veszélyként körülveszi, de ennek ellenére is az első szava az Istenhez szól: Nálad vagyok biztonságban! Tiéd vagyok, kezedre bízom magamat!

Ez a zsoltár Dávid imádsága. Témája alapján abban az időben születhetett, ami Dávid életének legzaklatottabb időszaka volt. Ekkor még nem ő volt Izráel királya, de már nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy ő az Úr felkentje, ő az Úr választottja, népének következő királya.

Saul, az éppen uralkodó király sötét depressziós rohamoktól szenvedett, és féltékenységében halálra kerestette Dávidot katonáival. Dávidhoz csatlakozott néhány harcos, akik mindenben hűségesen mellette álltak, de mivel Saul az Úr felkent királya volt, nem bánthatta őt. Dávidnak nem maradt más választása, menekülnie kellett, mint az űzött vadnak.

Táborhelyeit állandóan váltogatta, hogy Saul katonáit összezavarja. Sehol nem volt megnyugvása. Mint a megfeszített íj, amit célra tartanak, neki is állandó készültségben kellett lennie, folyamatos feszültségben, figyelve minden leselkedő veszélyre.

Volt azonban néhány olyan hely Jeruzsálemtől délre, a Hebrón hegység sziklás, erdős vidékén, ahova Dávid gyakran visszatért embereivel. Ezeket „Dávid sziklavárának” nevezték, de nem valami kiépített várak voltak ezek, hanem természetes képződmények. Egy-egy magaslaton, jól védhető helyen, sziklaszirtekkel körülvett búvóhelyek, ahol védettséget talált az üldöző katonák elől.

A sziklavárnak és a védettségnek az élménye köszön vissza ebben az imádságban. „Hozzád menekülök, mert te vagy az én sziklaváram.” Minden zaklatottságom, minden hajszoltságom és minden üldözőm ellenére is Te vagy oltalmam, Te vagy legvégső menedékem, lelki búvóhelyem.

Boldog emberek vagyunk, ha mi is ilyen védettségben tudhatjuk életünket. Ha mi is úgy tudunk Istenre gondolni, mint sziklavárra, aki védettséget ad. Boldogok vagyunk, ha mi is ebből az oltalomból tudjuk nézni mindazt a sok kihívást, próbát, ami körülvesz. Ha életünk különféle kérdéseire itt találunk választ. Mert ezt a Sziklavárat ugyan téphetik viharok, és ostromolhatják erős hullámok, de Isten mellől semmi nem sodorhat el bennünket!

Vajon hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet ezt az erős oltalmat megtalálni, átélni? Dávid imádságából ez is szépen kiderül.

„Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem.” Te. Vagyis ezt az oltalmat nem egy személytelen hatalom vagy erő biztosítja, hanem ez egy nagyon erős kötés, személyes összeköttetés Istennel.

„Kezedre bízom lelkemet.” Érezhető, hogy ezzel egy új hangszín szólal meg, tartalmilag elmélyül az imádság. Eddig a sziklaszirtek, a kő keménysége volt hangsúlyos az imádságban, de itt most emellett egy új szín jelenik meg. Olyan ez, mint egy odabújás Istenhez. Mint amikor egy síró kisgyerek félelmében odabújik anyjához, és ott átéli, hogy béke van, teljes a védettsége, senki nem bánthatja őt.

Igen, a kétféle szín egyszerre érvényesül: Isten oltalma olyan erős, mint a szikla, de mégis bensőséges, meghitt, egészen személyes, mint egy édesanya ölelése.

Vajon miért lehet a miénk ez az imádság? Mi jogosít fel minket, hogy így imádkozhatunk Istenhez?

Jézus bátorít erre minket, ugyanis ezt az imádságot Ő ajándékozta nekünk. Ennek a zsoltárnak a szavaival imádkozott Jézus: Kezedre bízom lelkemet. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Élete legsötétebb órájában mondja Jézus ezt az imádságot, amikor leginkább kiszolgáltatott, egyedül hagyva függ a kereszten. Ekkor vált meg bennünket, ekkor váltja meg békességünket Istennel. Ahogy Pál apostol írja: Békességünk van a kereszten kiontott vére által (Kolossé 1,20).

Így adta nekünk Jézus ezt az imádságot. Mint drága kincset, nekünk ajándékozta. Az Ő áldozatáért, Ővele együtt bújhatunk mi is oda Istenhez, mint az Ő gyermekei, és megtapasztalhatjuk, hogy Ő megtart minket minden fenyegetettségünk ellenére.

Mert Ő biztos menedék, mint egy sziklavár, és szeret minket, mint Édesatyánk.