Türelem

• Olvasmány: Jakab levele 5,7-11
• Alapige: Jakab levele 5,7

„Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig.”

Ebben a néhány igeversben vagy ötször, hatszor is elhangzik ugyanaz a szó, az a fogalom: tűrés, türelem, béketűrés. A türelmet emlegeti Jakab, ami a mi emberi életünkben az egyik legnehezebb dolog. 

A türelem legtöbbször valóban tűrést jelent: sorsunknak, körülményeinknek, egészségi állapotunknak, életkorunk velejáróinak elszenvedését. Vagy éppen emberek elhordozását: legyen az egy ellenségesen viselkedő valaki – bántó megjegyzésekkel, irigy pillantásokkal, rosszakaratú keresztbetétellel, de lehetnek a szeretteink is – nehezebb természettel vagy ránk háruló felelősséggel, feladatokkal.

Mind tudjuk, hogy előbb vagy utóbb fogytán lesz a türelem. Tapasztaltuk már, hogy sok erőfeszítésünknek vagy hosszú kitartásunknak nincsen eredménye, nem változik semmi. Hogy például hiába sok kérlelés, megbocsátás, nem változik a másik, nem lesz könnyebb vele.

Hogyan állunk mi türelem dolgában? Könnyen kijövünk a béketűrésből, vagy tudjuk várni, hogy türelmünk rózsát teremjen? (Nem véletlen, hogy ennyi szólásunk született ehhez a szóhoz!)

Egy jelenet jut eszembe, amit egy gyermeklélektanról írt könyvben olvastam: Kisfiú ül az etetőszékben a konyhában, édesanyja a tűzhelynél főzi fia kedvencét, a csokis pudingot. Forró még, kicsim, légy türelmes! – kérleli, és kavar még egy utolsót az elkészült édességen. Mikor újra a kicsire néz, ökölbe szorított kezecskéket, összepréselt ajkakat, kivörösödött arcocskát, gyöngyöző homlokot lát. Jaj, kisfiam, mi a baj? Mit csinálsz? – kérdi aggódva. Mire a kicsi azt nyöszörgi: – Türelmes vagyok…

Sokszor ilyen a mi türelmünk még felnőttként is. A pusztán emberi türelem sokszor csak dühödt, de elfojtott tehetetlenség. Csupán egy vékony jégréteg a türelmetlenségünk, a vágyak, az akarás mély vize fölött, a lelkünk mélyén hullámzó nyugtalanság, kétségeskedés, háborgás fölött… Könnyen beszakad, és elnyel, elragad mindaz, amit elfojtottunk.

 De az is lehet, hogy emberi türelmünk csak valami ernyedt, bénult fásultság: jöjjön, aminek jönnie kell, úgysem tehetek semmit. Felöltjük a „közönyösség-páncélt”, mert ami nem érdekel, az talán nem is fáj…

Az a türelem azonban, amiről Jakab a levelében beszél, egészen más. Ez itt először is elnéző megbocsátás, azután aktív állhatatosság, tudatos kitartás, s végül reményteli várakozás, hitből kapott új látás.

Az első szó, amit itt az eredeti szöveg a türelemre használ a: makro-thümia, amivel a Szentírás legtöbbször Istennek hozzánk való, megbocsátó, szeretettel elhordozó türelmét nevezi meg. Amiben Ő ad nekünk példát. 

Mikor Jézus türelemre és megbocsátásra buzdítja tanítványait, Péter háborogva kérdi: –  Még hétszer is bocsássak meg?! Jézus pedig azt feleli: –  Nem, Péter. Nem hétszer. Hetvenszer hétszer! 

És elbeszéli nekik az adós szolga példázatát: Azét, aki egy egész eladósodott élet minden nyomorúságával és kétségbeesésével borul le ura előtt, s az neki mindent elenged, mindent megbocsát. A felszabadult szolga pedig kilépve ura házából találkozik szolgatársával, aki némi jelentéktelenebb összeggel tartozik neki. Mit tesz? Türelmetlenül és irgalmatlanul fojtogatni kezdi…

A türelmet Istentől tanulhatjuk meg igazán, aki Jézusért nekünk egy élet bűnét és tartozását engedte el elnéző szeretettel, és türelmes hozzánk újra és újra, mindvégig. És ennek a követésére hív minket is.

 De a türelem, amire Ő indít ugyanakkor aktív, tudatos állhatatosság is. Nem véletlen bukkan fel igénkben a földműves példája. Ő nem lustálkodik, szántja a földet, veti a magot, „húzza az igát” – és nem azért, mert kényszerítik, hanem mert ő a földműves. 

Egyszer régebben valaki személyes beszélgetésben elmondta: „Nem hívő párom mindig azt panaszolta, hogy élhetetlen vagyok, nem lázadoztam, nem ügyeskedtem soha, mint mások. De én nem tudtam más lenni, mint aki vagyok! Megtagadni, amiben hiszek!”

Itt Jakab a türelemre a hüpomoné szót használja, ami egész pontosan azt jelenti: alatta maradni egy tehernek. Hordozni, holott ledobhatnám, de nem teszem, mert így döntöttem, mert ezt látom jónak, mert az életemnek része, legyen az egy próba vagy egy másik ember. 

„Egymás terhét hordozzátok!” – mondja Jézus, és aki ezt hordozza, tudja, hogy ez a teher formál és erősít. Ahogy Tóth Árpád fogalmaz „Isten oltó-kése” című verse végén:

„Tudom és érzem, hogy szeretsz: 

Próbáid áldott oltó-kése bennem 

Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, 

Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz 

A kín, mert tudom, tied az én harcom, 

És győztes távolokba néz 

Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.”

Bizony, ez nem bágyadt tehetetlenség! Ehhez kell igazán az erő! A földműves megfeszíti erejét, és munkálkodik türelmesen. 

De ugyanakkor várni is tud. Ahogy ez már az idézett versben is felbukkant: győztes távolokba néz. Vár arra, ami nem rajta múlik, és eljön a korai és kései eső. 

Amit most lát – emberi szemmel – maga előtt, az a száraz és puszta föld. De a földműves képes látni a felszín alatt az élethordozó magot, és hitben, bizalomban látja az érkező esőt. És ebben a látásban tud türelmesnek lenni!

A hitetlen ember, ha tud türelmes lenni, úgy van vele: Csináljuk, bírjuk ki, hátha jobb lesz, hátha változik valami. A hívő ember azonban nem elsősorban valamit vár, sorsa, körülményei, a vele élő emberek természetének változását, hanem mi valakit várunk!

Bár most még csendes, napsütéses az idő, benne járunk már az őszben jócskán – 8 hét még és november végén már itt az Advent, amely szó, tudjuk, azt jelenti: érkezés, eljövetel. 

Erre várunk, mert jön az Úr, ahogy itt Jakab is mondja. 

Jézus Krisztus földre születésével, eljövetelével már elvettetett ebbe a földi világba az Isten Országának a magja, az Isten igazságának, kegyelmének, újjáteremtő erejének a valósága. 

És jön az Úr, nem csak az út végén, hanem már most, itt, a mi életünkbe is, akarásokból, vágyakból, csalódásokból, megfáradásokból megszabadítani, önmagával megajándékozni.