Egység, közösség, békesség

• Lekció: ApCsel 2,1–13
• Textus: Jn 14,26–27

„A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”

Annak ellenére, hogy a pünkösd a legnehezebben értelmezhető egyházi ünnepünk, mégis ez hordozza a legtöbb bibliai szimbólumot. 

A „szélzúgás” – „hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből”; a „tűz” – „majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre” (ApCsel 2,2-3) a két fókusz. 

Sok olyan példával találkozunk, mely megpróbálja közel hozni a pünkösd lényegét és tartalmát. A leeresztett, benyomódott labda látványos felfújása, az alaktalan léggömb levegővel való feltöltése, a legismertebb demonstrációk; kevésbé követhető – inkább mosolyogtató – gyakorlat: a 19. században a pünkösdi történet érzékeltetésére a templom karzatáról gyufákat lövöldöztek le, vagy égő papírgalacsinokat dobtak a földszintre.

Nehéz megfogni azt a cselekménysort, amiben a tűz éppen a történet lényegét adja vissza, Isten lelkének kitöltetését, a szélzúgás annak teremtő erejét, a galamb pedig művészi ábrázolásaink központja. 

A látványosság mellett mégis azt mondhatjuk, Isten mégis inkább a bensőnkben, „láthatatlanul” hat: a lélegzet „eltűnik bennünk”, nem látjuk, de éltet minket. 

„Tűz nélkül nincs élet”, adja vissza Lázár Ervin „Tűz” című novellája; és a galamb pedig az ószövetségi reménységet adja vissza: Noé történetében új kezdetet jelent. Nem véletlen, hogy pünkösd az egyház „születésnapja” is, ahol újra közösséget találnak egymással a tanítványok. Mindez nem maguktól történik, hanem Isten munkája. 

Hogyan lesz valamiből közösség, és hogyan működik? Mire tanít minket a Szentlélek, mire emlékeztet? 

Az egyik legfontosabb feltétele Isten népe közösségének, hogy együtt legyenek. A pünkösd közösségi élmény! Egymás közelségében, a hit egységében élhető meg az egyház, a gyülekezet.

Ahogy a húsvétnak a páska – az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás – volt az ószövetségi előképe, úgy a zsidóknak is volt és van ünnepük ötven nappal a páska után, ez pedig a termés első zsengéjének bemutatása és a mózesi törvényadás ünnepe. Ez a pünkösd ószövetségi előképe, mert ekkor emlékeztek meg arról, hogyan tette őket Isten egynéppé. 

A megszabadult nép nem tudta, hogy mit kezdjen a számára ismeretlen fogalommal, a szabadsággal. A bírák meglehetősen kaotikus korában megérthették, hogy nem elég a függetlenség, ha hiányzik a szellemi összetartó erő, ami megakadályozza a beolvadást. Az összetartó erő a Tóra , az Úrtól kapott törvény lett, ahogy meg is fogalmazták: nem mi tartjuk meg a Tórát, a Tóra tart meg minket.

Ezért olyan fontos ma is, számunkra is, hogy Istentől kapott Szentírásunk van, életre tanító és Krisztus szabadítását örömhírül adó Bibliánk. És hogy tudjunk együtt lenni, megélni a közösségben a közelséget. Ennek alkalma lehet egy istentisztelet, a gyülekezet találkozása, hogy összegyűlünk Isten irántunk való szeretetét ünnepelni, Őt magasztalni. És ilyen minden ünnep és az olyan nagyobb szabású egyházi találkozók is, mint például itt a Dunántúlon a REND.

A második, hogy Isten Lelke közösséget hoz létre! Jézus mindig a közösségre törekszik a tanítványokkal, számtalan élethelyzetben lép be az emberek életébe. Találkozik a társadalomból kivetettekkel, betegekkel, nyomorult emberekkel. Belép családi viszályokba, egy temetési menetbe, de egy lakodalomba is. Ott van a tanítványokkal komoly veszélyhelyzetekben.

Példát ad nekünk is ezzel. Hogy a közösséghez kell nyitottság, ahhoz, hogy belépjünk egy idegen térbe, és ahhoz is, hogy ott minket nyitott szívvel fogadjanak. Ezért is olyan fontos, hogy ha valaki először lép be egy gyülekezetbe, templomba, hogyan fogadják, egyáltalán, észreveszik megszólítják-e.

A közösséghez kell szeretet, az adásnak a vágya, megosztani, ami megosztható. Ahogy Péterék is – amint megkapják a Lelket – kimennek a városba, hirdetni, továbbadni Jézust, az Ő üzenetét, újjáteremtő erejét. 

Ez mutatkozik meg minden fizikailag is cselekvő közösségben, amikor gyülekezetként együtt dolgozunk, tudunk tenni valamit, vagy csak együtt eszünk, ülünk le egy asztalhoz. Amikor hordozzuk egymást imádsággal, de konkrét segítséggel is.

És ez nyilvánul meg a lelki közösségben, amikor bizalommal megoszthatjuk a dolgainkat és tudjuk egymást erősíteni is. Ez attól működik, hogy Jézus tanít minket, folyamatosan, akkor is, ha „Az egyház néha kihaltnak látszik”…

Végül pedig Jézus békességet hagyott ránk, az ő békéjét adja nekünk! A békesség keresése és hordozása, továbbadása a legfőbb feladatunk.

Pünkösdkor a helyére kerül minden. Hol a helyem az Egyházban? Helyünkön vagyunk-e? Mi a mi feladatunk? Mi a személyes szolgálatunk? Isten megbíz valamilyen feladattal. Most a békesség megélésével!

Szinte testámentumként hagyja ránk az Ő békességét, amelyről azt mondja, nem olyan, mint a világé.

A békesség munkálásában benne van, hogy azért tegyünk, de fontos ebben, hogy Jézus békéje a mérce, nem valami lecsillapodás, képmutatás, elfojtás, hanem az igazi megbékélés, amely a Szentlélek által átjárhat minket.

Mondhatni, ez most számunkra az idei pünkösd kihívása: legyünk, lehetünk-e békesség emberei, eszközei – munkahelyen, családban, gyülekezetben, minden közösségünkben.

Isten adjon nekünk ebben az ünnepben teret az egységre, látást a közösség megélésére, és legfőképpen fogadjuk el Jézus békességét, amit ránk hagyott, az Ő békéjét adja nekünk, mi is ezt képviseljük és ezt adjuk tovább!