Beengedjük Jézust?

• Olvasmány: Zsidókhoz írt levél 3,7-8.12-19
• Alapige: Jelenések könyve 3,20 Zsidókhoz írt levél 3,7

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek:

ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót,

bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.

Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!”

Hosszú ideje tart már a kánikula, de lassan elérkezik a nyár vége. Lassacskán talán már visszavesz a hőség, pár hét és ráfordulunk az iskolakezdésre. Reméljük, hogy mindez meghozza az ilyenkor szokott esőket is… Bármennyire is felborított sok mindent a klímaváltozás, azért az évszakaink – úgy ahogy – még megvannak. Van azért, ami még változatlan…

A felolvasott igék is, mind az Ó, mind az Újszövetségből, kezdettől fogva változatlanul így vannak leírva a Szentírásban. És hát Isten is mindig úgyis itt van és mindig ugyanaz. Hiszen Ő az Örökkévaló.

Mégis, ma az ige üzenete azt hangsúlyozza ki, hogy: „Íme!” „Most!” „Ma!” Dehát mi van ma? Kétezerhuszonhat augusztus kilencedikén?

Az van, hogy változó-állandó világunk történései közepette, életünk megszokottságai és váratlanságai közepette Jézus itt van. Megjött. Most itt van. És azt mondja, ahogy megáll előttünk, mellettünk, beül mellénk a padba, megérint, hogy: Áldás, békesség. Jó reggelt. Szia. Itt vagyok. Nem amúgy úgyis mindig, hanem most! És kérlek, engedj be. Nyisd ki, bármiben, bármivel is ideérkezett önmagad.

A múlton nem tudsz változtatni, legfeljebb tanulni belőle. A jövőt nem ismered, azt a sokszor emlegetett „maaajd holnap”-ot. A most, az itt van! Jézus azt mondja az Igében, hogy az ajtó előtt állok. Az ajtód előtt.

Ami egyrészt azt jelenti, hogy kint. Előtte, tehát odakint. És erre mondhatjuk, hogy ugyan már! Már régen bent van az életemben Isten! Hiszen hívő vagyok, szoktam imádkozni, templomba járok, vagy hét jövök, amikor tudok, vagy legalábbis gyakran gondolok Istenre. 

Mégis, hadd kérdezze meg tőlünk az ige: Most hol van Jézus?

Tényleg bent? 

Hol, az előszobában? Türelmesen várva, hogy majd előbb-utóbb szóba áll vele valaki, talán beljebb hívják? Vagy a nappaliban? Amit olyan szépen rendbe lehetett tenni, ameddig be lehet Őt engedni, ezt-azt megmutatni, aztán elbúcsúzni Tőle? 

Vagy bent van a hálószobában? A lefekvésünkben, a felkelésünkben, az álmainkban, a társunkkal való kapcsolatban? Bent van a konyhában? A mindennapiról, önmagunkról való gondoskodásban? Azokról való aggódásban? Bent van a „dolgozószobánkban”? Az életünkben ott, ahol a mindennapi munka megy? 

Miben van, igen, bent, és miből van kint az életünkben?

Az Ige Izrael népét hozza példaként, mert fontos tanulság, hogy újra és újra be kell Őt engedni, mert nagyon sokszor észre sem vesszük, hogy már megint valahogy kitessékeltük.

Izráel népe azért indulhat el Egyiptomból, a rabszolgaságból, mert Isten eljött, és az Ő népéért harcolt, hogy kiszabadítsa őket. Csapásokkal verte meg a fáraót és népét, csodálatos, hatalmas és rettenetes dolgokkal, és azután is népével maradt. Hiszen megnyitotta előttük a Vörös tengert, átvezette őket, és elsöpörte ellenségeiket! Hiszen a pusztában, ha éhesek voltak – az égből hullt kenyér, ha szomjaztak – forrás fakadt a sziklából!

Szóval újra és újra átélik, hogy milyen az, mikor az Úr bent van! Velük van! Csodákat élnek meg. És hálatelt szívvel énekelnek, dicsérik Őt, a Sinai hegynél pedig szövetséget kötnek, nagy fogadkozásokkal Istennel. Valóban bent van az Úr. 

Aztán néhány hét múlva odaérnek az Ígéret Földjének határához, beküldik a kémeket, és egyszer csak már az van bennük – a rettenetes csodákat átéltekben – hogy hú de erős az ellenség, mi meg semmik vagyunk. 

Észre sem veszik, hogy Isten már kint van…

Újra és újra be kell engedni, mert sokszor mi sem vesszük észre, hogy dolgainkból, döntéseinkből, életlátásunkból – kint van. Nincs a szívünkben. És ezen az ajtón csak belül van kilincs. Jézus csak szólni tud, hogy hé, már megint kint vagyok.

Ugyanakkor az, hogy az ajtó előtt, azt is jelenti, hogy bár kint, de nagyon közel! Ő belát, hallja-tudja nagyon jól, hogy mi van bent. Akár a legbelső szobában vagy a pincében is! Nem töri ránk az ajtót, hogy enyém az életed – noha hatalma lenne rá! Az Övé, mert Ő adta és váltotta meg, hiszen meghalt értünk, mégsem ront be. De ott áll, és ha kinyitjuk, Ő tényleg ott van. És nem kell magyarázkodni, udvariaskodni, tudja jól, hogy mi van bent, mert hazajön a szívünkbe, az életünkbe. Csak beengedni kell Őt.

Azt mondja Jézus, hogy zörgetek. Szeretnék bejönni, ott van a helyem, be akarok menni! Bent van a helyem, mert ezért születtem a földre. Ez az evangélium. Hogy a végtelen és hatalmas és örökkévaló Isten Szent Fia kisbaba lesz, emberré lesz, végig éli velünk az emberi élet minden nyomorúságát, közel jön, egészen közel, és meghal, hogy a halálunkba is bejöjjön. Az örök és hatalmas a mulandó és gyenge életünkbe, hogy erőssé, tisztává, boldoggá és minket is örök életűvé tegyen.

Azt mondja Jézus: Én zörgetek. És sokféleképp zörget valóban az életünkön. Zörget most is, ahogy hangzanak ezek a mondatok. Itt áll, és várja az ajtó nyílását. Zörget, mikor az igét hallgatjuk vagy a Szentírás fölé hajolva olvassuk. De sokszor zörget az életünkben történések által. Szép ajándékaival vagy nehezebb próbákkal, veszteségekkel. Néha csak bekopog, néha meg megdöngeti az ajtót: Engedj be! Vedd észre, hogy kint vagyok! Szükséged van rám odabent! 

Zörget, és kérdezi: Hallod-e, hogy ez a zörgetés én vagyok? Érted-e már, hallod-e már, kinyitod-e? Mert kinyitni, azt neked kell.

Bizony ez az ajtó nem mindig nyílik könnyen. Nehéz kinyitni sokszor, mert bár érzem, hogy itt lenne a helye, szégyellem, amit odabent találna. Vagy nehéz kinyitni, mert talán már berozsdásodott. Ilyen a megkeményedett szív, amiről beszél az ige. Annak, aki még sohasem nyitotta ki, annak nagyon nehéz az első nyitás, befogadás. 

De utána is mindig olajozni kell: elcsendesedéssel, bűnbánattal, és imádsággal sokat nyitogatni, hogy átkenődjön. Újra és újra, minden reggel: Gyere be! Nem akarok nélküled elindulni! És minden este: Gyere be! Veled szeretnék megnyugodni. Minden életpillanatban: Gyere be, mert nem tudom, nem tessékeltelek-e ki. Vagy éppen bűnvallással észrevenni, hogy megint kint van.

Nehezen nyílik az ajtó, mert félünk, hogy vajon mit akar, ha bejön. Rávilágítani, átrendezni, kitakarítani? Talán igen. De Ő azt mondja, mindenekelőtt velünk akar vacsorázni! Kéri, hogy engedjük be, hogy éhségünket gyógyíthassa, hogy szeretetéből önmagát adhassa, táplálhasson, erősíthessen.