A szavunk áldás vagy átok

• Olvasmány: Jakab levele 3,1-10
• Alapige: Jakab levele 3,1-2.10

„Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. …ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.”

Jakab levelének ezt a részét olvasva elcsodálkozhatunk azon, milyen rendkívüli természete is van az emberi nyelvnek, az egyik legkisebb a tagjaink között, mégis milyen nagy a jelentősége! Nap-mint-nap használjuk, s közben szinte tudomást sem veszünk róla. 

Pedig hát rajta keresztül lesz érzékelhető valósággá a beszéd, a szó, amelyen át az ember legbensőbb lénye mutatkozik meg, még akkor is, ha talán hazudik, vagy ha éppen hallgat.

Egyrészt a gondolkodás és a beszéd az, amely megkülönbözteti az embert az állatoktól, és az egész teremtett világ fölé emeli. 

Másrészt a nyelv a közösség-, kapcsolat-teremtés csodálatos eszköze: lelkünk, gondolataink, érzéseink megnyitása a másik ember felé.

Ugyanakkor ez a híd lélektől lélekig – amely isteni ajándék – nemcsak embertársainkkal köt össze, hanem Istennel is. Az Ő teremtő szava alkotta testi valónkat, és megszólító szava a lelkünket. Az egyetlen lény vagyunk, akik érthetjük Őt, és képesek vagyunk neki felelni, sőt „felelősek” vagyunk neki. 

Isten is a szó, beszéd által közli Önmagát, és keresi a kapcsolatot velünk. Az egész Biblia arról tesz bizonyságot, hogy Ő nem elzárkózó, hanem önmagát kijelentő, megszólító Isten. Így közeledik hozzánk, szavával ad erőt, világít bele életünkbe, és teremt új lehetőségeket.

És ez a végtelen erő, az isteni szó emberi beszéden, emberek szavain át érkezik el hozzánk. Emberi szavakkal van teleírva a Biblia, mégis Isten szava szólalhat meg benne.

Mindezt végiggondolva érthetjük meg igazán, miért figyelmeztet minket Jakab olyan vehemensen, miért fakad ki végül olyan keserűen. Mert ez az áldott isteni ajándék, a nyelv, a bűneset utáni embernek legrettenetesebb átkává lehet.

Az Őstörténet leírása szerint akkor kezdődik ez, mikor az Istennel mindennap beszélgető, szavát tisztán értő ember szóba áll a „kígyó”-val. Rá hallgat, az ő szavának enged, és először Istennel törik szét a bensőséges kapcsolat, (az ember elfelejti az „atya-nyelvét”), majd a bábeli történetben kiderül, már ember és ember sem érti meg egymást, s a nyelv immár nem összeköt, hanem elválaszt minket. Megrontotta, veszélyes fegyverré tette a bűn, és mi képtelenek vagyunk uralkodni rajta.

Először az igehirdetőket, de tulajdonképpen minden Istenről bizonyságot tevő keresztényt figyelmeztet: amikor az Úrról beszélsz, óvakodj minden unalmas bőbeszédűségtől, erőszakos önteltségtől, nehogy eltorzítsd az Ő hangját emberi indulataiddal, előítéleteiddel. Először is légy hiteles. Hiába néhány szép szál virág a kertben, ha egyébként felveri a gaz. Visszataszító és kiábrándító. 

Hiába néhány kegyes szó Istenről, ha egyéb tetteink és szavaink megcsúfolják azt. Rombolóbb, mint hallgatni. Azután pedig légy alázatos, mert ennek a világnak a szóáradatában, a „sokan tanítók” között felvállalni az Istenről szóló beszédet, Isten szavát, rettenetes nehéz felelősség. Krisztus ügyét nem a szóáradat, a túlkiabálás, hanem az engedelmesség viszi előbbre.

De a második figyelmeztetés ennél sokkal átfogóbb, és a mindennapos beszédünk, szóbeli megnyilvánulásaink veszélyére nyitja rá a szemünket. A nyelvünkkel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket.

Mindannyian ismerjük a képet, amit itt Jakab használ: egy kis láng, talán egy óvatlanul eldobott gyufa, és rettenetesen pusztító erdőtűz támadhat belőle. Tudatában vagyunk-e odavetett egy-egy szavunk tragikus erejének és hatásának? Az emberi nyelvnek halált hozó mérge van! 

Csak egy szó, és máris egész népek vonulnak egymás ellen pusztító háborúba. Csak egy szó férj és feleség között, és a házastársak meggyűlölik egymást. Csak egy szó két ember között, s felborul tőle a békesség. Csak egy szó, egy éles, méreggel átitatott szó kerül a nyelvünkre, eltalál vkit, és széttörik tőle egy barátság, testvérek egymásnak rontanak, ideges feszültséggel telik meg az otthon, megfagy a levegő a gyülekezetben. Egy csúnya pletyka, ami önálló életre kel, és emberi életeket tesz tönkre.

Ebben a tűzben emésztődik a családunk, a környezetünk, egész világunk, és pusztulunk bele magunk is. A vissza nem szívható szó keserű ürömmé, halálos méreggé válik. Az uralkodó emberi természet megszelidítette az állatvilágot, tudása által hatalmat gyakorol a természet felett, de képtelen ezen a kicsiny valamin, a saját nyelvén uralkodni, mert a szív teljességéből szól a száj, és mi bűnös, nyomorult emberek vagyunk.

Testvéreim, nem kellene ennek így lennie. Hogy miért nem? Hogy miért lehetséges szabadulni ez alól az átok alól? 

Mert Isten utolsó, végső szava hozzánk az Ő testté lett Igéje, újjáteremtő erejű Beszéde, az emberré lett Jézus Krisztus volt. Aki a kereszten nemcsak bűnös tetteinkért, de szavainkért is váltsághalált szenvedett. Akié lehetünk testestől-lelkestől-nyelvestől. 

Mert van egy másik tűz is, amely lángba boríthatja a nyelvet, ami képessé tesz újra hallani és érteni a Mennyei Atya szavát, amely forró és tiszta szeretetre és meg-értésre indíthat embertársam iránt, és ez a tűz a Szentlélek tüze, Jézus lelkülete és hatalma bennem.

Az ember egyedül nem képes erre, de Isten segítségével minden lehetséges. Aki képes nyelve szabályozására, az képes az élet szabályozására is. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Ha Isten Lelke szabályozza a nyelvünket, akkor az életünk is a Lélek uralma alatt lesz.

Jakab apostol a következőképpen inti a híveit: – Szeretett atyámfiai, értsétek meg ezt: Legyen minden ember gyors a hallásra, lassú a szólásra, késedelmes a haragra. (1:19)

Két fülünk és két szemünk van, hogy kétszer annyit halljunk és lássunk, mint amennyit mondunk. 

Vajon mi tudunk-e mindenek előtt meghallgatni, másikat észrevenni, és aztán nyelvünket, beszédünket Isten dicsőítésére, imádkozásra, éneklésre, felebarátaink buzdítására, a közösség, békesség és jóakarat ápolására használjuk-e?

Testvéreim, nem kell ennek így lennie, biztat minket Jakab, és vele sóhajtunk mi is, mert ugye szeretnénk ha nem úgy lenne…ezért könyörögjünk a 19. zsoltár 7. versével:

     „Szájamnak szólása, szívem gondolatja kedves legyen tenéked!”)