Megnyerni az életet

• Olvasmány: János 1. levele 4,13-19
• Alapige: János 1. levele 4,10; Máté evangéliuma 16,25

 

„A szeretet nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért”
„Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.”

Ma a kérdés az, hogy egyáltalán beszélhetünk-e szeretetről a világban. Hihetjük-e, hogy létezik szeretet? Rábízhatom-e magamat egy másik ember szeretetére? Megkockáztathatom-e, hogy a szeretetet gyakorolva éljek? Szeressük egymást, mert az Isten szeretet! Közben mindannyian átélünk keserves csalódásokat. Hogyan bízhatom becsapott valóm újra valakire? Hol van mindebben egy szerető Isten? Minek alapján adhatunk esélyt a szeretetnek és kezdhetünk el szeretni? 

Isten szeretet. Ez minden szeretetnek, sőt, az élet minden formájának a kiindulópontja. Az egész univerzumot átjárja az azt alkotó Isten szeretete, és ezért minden igaz szeretet megnyilvánulás valamilyen formában halvány tükörképe az alkotónak. 

Istennek nem egy tulajdonsága, hogy szerető, hanem a lénye. Ő az Atya, Fiú, Szentlélek hármasságában létezik, amely titok a szeretet folyamatos áramlásáról szól. Hiszen egyedül nem lehet szeretni. Így Isten személyes és szerető Isten. Bármi is történik a nagyvilágban, bármilyen csalódást is kelljen átélnünk szívünk legelrejtettebb zugaiban – Isten szeretet.

A szeretet létezik, és ennek jele, hogy vagyunk, lélegzünk, élünk. Életet adott a világnak, életet adott benne nekünk – és mindez szeretetéből fakad. Nem volt ránk szüksége, nem volt egyedül, mégis életre hívta a világot, hogy szeresse és mi is szeressük őt. Az Isten, a bennünket alkotó, szeretet, és ennek másik jele, hogy mindannyian szeretetre vágyunk. 

Ő, aki a Szentháromság szeretet kapcsolatának gazdagságában él, bennünket is szeretetkapcsolatra teremtett. A lényünkben, a bensőnkben hordozzuk a vágyat, hogy szeressenek és szerethessünk. Az Isten szeretet. De mi mégsem értjük és éljük át Isten szeretetét.

Bibliánk legelején, a bűneset története úgy vall rólunk, mint akik tragikus módon elszakadtunk Teremtőnktől, elveszítettük a „helyünket”, otthonunkat, a biztonságot. Gyászos képet fest az emberről, aki kívül rekedt az Édenkerten, és magára maradt. Így születik meg minden ember az élet pusztájába, Isten ismerete és közelsége nélkül. Egész életünkben munkál bennünk a görcsös igyekezet, hogy kézzelfogható világunkba kapaszkodva, kézben tartsuk sorsunkat, önmagunkat.

„Aki meg akarja menteni, tartani, birtokolni az életét” – sokféleképpen fordíthatnánk Jézus szavait, de mindenképpen erről van szó, szorítjuk az életünket, mint kisgyerek a szép jégcsapot, míg lassan ki nem csöpög az ujjai közül… Az ilyen életet pedig végigkíséri szívünk mélyén a – sokszor be sem vallott –  félelem: nekem kell, lehet meghoznom döntéseimet, de szabadságom keserű ára, hogy elronthatom, elhibázom az egészet. A félelem a veszteségektől, legyen szó az anyagi biztonságról, az egészségemről, a fiatalságomról, vagy éppen a szeretteimről.

„Aki meg akarja tartani, …elveszíti, tönkreteszi.” Jézus beszélt a ház-építők példázatában arról az emberről, aki homokra építkezett. Talán a derűs napsütésben még ő is hitte, hogy otthont teremtett magának, és önelégült nyugalommal gyönyörködhet a kilátásban, míg ki nem tört a vihar, és meg nem indult alatta a föld. Ilyen elveszíthető és bizonytalan az egész, nem tudom a saját életem biztosítani, kézben tartani. Kiszolgáltatottja vagyok a körülményeimnek, a képességeimnek, határaimnak. 

Ezért olyan tragikus, a „valósítsd meg önmagad”, „vedd kézbe az életedet” hazug szabadsága. Csapdahelyzet: légy boldog, légy ember: Isten, a te Teremtőd nélkül! Ha csak magad körül forog a világod, akkor elveszted önmagadat. Ha félted Jézustól a függetlenségedet, „szabadságodat”, akkor életed ebben a zárt öntörvényűségben elpusztul.

De a mondatot így folytatja Jézus: „aki pedig elveszíti, elengedi, az én kezembe teszi le az életét, …”. Bizony ez nagyon nehéz, mert ez az elengedés a hit, a bizalom mozdulata. Amikor már nem magamra, nem az emberileg kiszámíthatóra építek, hanem egész életemet, minden döntésével és tervével Krisztus kezébe teszem. 

Erről a szívszorítóan nehéz döntésről és a csodálatos megtapasztalásról szól Jairus története. A zsinagógai elöljáró halálosan beteg kislányához hívja Jézust, remélve, hogy még meggyógyíthatja. Jézus enged a hívásnak, és elindul vele, de a nagy tömeg miatt lassan haladnak, s még útközben érkezik a hír: a kislány meghalt. Már késő, vége, ne fáraszd tovább a Mestert hiába! Az Úr azonban így szól a lesújtott apához: „Ne félj, csak higgy!”

Jairusnak élete talán legmélyebb pillanatában döntenie kell: félelem vagy hit. Lehet-e bízni akkor, amikor emberileg már nincs remény, nincs megoldás, semmi esély? Nincs semmi és senki, csak Krisztus! Jairus pedig továbbindul Jézussal, s az út végén majd – tudjuk – visszakapja leányát. 

Erről vall a Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete boldog bizonyossággal: Életemben és halálomban az a vigasztalásom, hogy nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, Jézus Krisztusé, aki bűneimért eleget tett, a gonosztól megváltott, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt minden az én javamra kell szolgáljon…

Az ilyen hit, bizalom „elnyeri, megkapja az életet”, rátalál, mint a példázatbeli napszámos a szántóföldbe rejtett kincsre. Az önmaga érvényesítésére, boldogítására törekvő ember sok mindent elérhet, megszerezhet, de semmi nincs a világon, amivel élete valódi értelmét és teljességét biztosíthatná, mert az csak Isten ajándékaként lehet az övé.

Az életünk nem a miénk, soha nem is volt! De megkaphatjuk ajándékba. Ha elfogadjuk, minden új nap kezdete többé nem fenyegető kihívás, nyomasztó teher, hanem lehetőség, ajándék, amely Isten kezén át jön hozzánk. Így nyerhetünk mélységes felszabadulást, elveszíthetetlen reményt minden körülmény között, és az engedelmesség békéjét és biztonságát.

De hát mindez hogyan lehetséges? Hogy lehetek képes arra, hogy a hit-bizalom merészségével elengedjem életem görcsös szorítását? János apostol levelének felolvasott részletéből hallottuk: „ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket”. 

Így lehetséges, a szeretet, Isten szeretete által, amely „kiűzi a félelmet” a mi szorongó emberi szívünkből, melyről így ír József Attila: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog…” 

Ez hát most a döntő kérdés felénk: ismered-e és hiszed-e az Isten szeretetét? Tudod, mit tett érted Isten, hogy utánad jött az Édenkertből? Emberré lett, és a halál mélységét is vállalta érted Fiában, szenvedett, hogy szenvedésednek vége legyen, és hazatalálj! Semmivé tette bűneidet, „nem”-jeidet, önzéseidet, s ha szíved el is ítél téged, Ő elfogad, mert szeretete nagyobb a mi szívünknél. El tudod-e hinni, hogy szeret téged? Akkor bízni is tudsz Benne, s elengedni az életed, hogy elnyerhesd azt.