Hív a kegyelem

• Olvasmány: Római levél 5,1-2.5-6.8-10
• Alapige: Ézsaiás könyve 55,3.6

„Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám!
Hallgassatok rám, és élni fogtok!
Keressétek az Urat, amíg megtalálható!
Hívjátok segítségül, amíg közel van!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]K[/fusion_dropcap]alauzunkat követve a Római levelet olvassuk egy ideje, és hát nem könnyű olvasmány. Pál apostol szép hosszú mondatokban beszél Istennek Krisztusban nekünk adott kegyelméről, nagyon fontos teológiai igazságokról.

De ha képesek vagyunk meghallani soraiból a minket megszólító Urunkat, akkor azt halljuk valójában, amit Ézsaiás prófétán keresztül mond: szeretetteli, életet kínáló hívását (textus)

Erről az Igéről egy kép jutott eszembe, ami – úgy érzem – az isteni üzenet lényegét jeleníti meg. Ezt a képet, helyzetet átéltük mind, akiknek gyermekük, unokájuk van már, de talán azok számára is ismerős, akik még csak kívülről látták. Arra a „csodára” gondolok, mikor egy kisgyermek megteszi élete első önálló lépéseit.

Az, aki eladdig csak négykézláb közlekedett, ugyan egyre ügyesebben és gyorsabban, s ha fel is állt, bútorokba kapaszkodva lépegetett, most egyszer csak elenged minden kapaszkodót, elhagyja a négykézláb biztonságát, és még kicsit bizonytalanul, de megindul.

S ez a „csoda” azért lehetséges, mert a jelenet másik oldalán ott van valaki, aki felé el lehet indulni. Mert ez a valaki közel jött, lehajolt-leguggolt, kitárta a karjait, nyújtja a kezét, és közben szeretettel biztat és hívogat.

Ézsaiás korát ismerve tudjuk, az ige olyan Izráelhez szól, amely a babiloni fogság nyomorúságában él. Több évtizede már, hogy háborút viseltek, és vereséget szenvedtek. Otthonaikat feldúlták, templomukat lerombolták, országukat fölégették, őket magukat pedig elhurcolták.

A múlt veszteségeit, keserű emlékeit hordozzák magukban, és a jelenüket is ezek határozzák meg. Ott a rabságban már nem bántja őket nagyon senki, próbálhatnak élni, de jól ismerik ennek határait, és nincsenek is különösebb reményeik.

Nem véletlen, hogy a megelőző fejezetben így szólítja meg őket a próféta: Ó te nyomorult, vihartépte, vigasztalan!

S most ennek a népnek egy örömteli, új prófécia szól, amely hazatérést, új jövőt, újjáépülő otthont és templomot ígér!

Igen, a vereség és a fogság az Úr engedte ítélet volt, lehet, hogy úgy éreztétek magatokat, mint akiktől elfordult az Isten és elhagyott, hogy reménytelennek éltétek meg a helyzeteteket.

Ahogy mondja az Ige: „haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat”.

De most itt ez az arc és rád ragyog, szól a kegyelem ígérete, és Isten azt mondja: Veled vagyok! Az irgalmas Úr már készíti a szabadulás útját!

Ez az evangélium szólt akkor Izraelnek, és szól ma nekünk is, Isten mai népének. Mert bizony mi is jól ismerjük a vesztes csaták, küszködések keserűségét, a kiábrándító és fájdalmas emlékek súlyát.

Akár másokkal szemben vesztettünk és kaptunk sebeket, akár az élet nehéz helyzeteivel szemben maradtunk alul, akár önmagunkkal vívott küzdelemben szenvedtünk vereséget.

S ismerjük azt is jól, milyen, mikor az ember – emberi gondolatokkal és utakkal: az emberileg nézve látható realitásban – megpróbál talpon maradni, amennyire lehet, boldogulni, tudva, hogy sosem lépheti át saját árnyékát…

Saját „babilonjainkban”, mindennapi életünk helyzeteiben vannak kapaszkodóink – mint a kisbabának a bútorok, fogantyúk – próbálunk emberi megoldásokat találni, sokszor csak megmaradni négykézláb.

Nekünk szól ma ez a prófécia, minket is ki akar hívni Babilonból. Nekünk is hirdeti Isten kegyelmét, befogadó szeretetét, segítő vezetését.

Tőlünk is el akarja kérni a tegnap fájdalmát és reménytelenségét, engedjük el, adjuk oda neki, aki gyógyítani tudja megbocsátó, megtisztító felemelő irgalmával.

Minket is hív ki a négykézlábjaink képzelt biztonságából, emberi kapaszkodóink szorításából, hogy felemelve fejünket, felegyenesedve észrevehessük felénk kinyújtott kezét. Hogy az emberi tervezgetések, vagy éppen a múltból és jelenből fakadó bénultságok helyett az Ő erejére és vezetésére bízzuk magunk.

Hosszú út áll Izrael népe előtt, míg elindulva Babilonból újra megérkezik az ígéret földjére, de legalább ilyen nehéz út önmagunkból elindulni, biztosnak gondolt dolgokat elengedni, újra merni hinni.

Ahogy a kisbabának is lehetetlennek tűnik megtenni azt a néhány lépést, hatalmasnak látszik a távolság, s valóban eddigi önmagát kell otthagynia, azt, ahogyan eddig boldogult, közlekedett, biztonságosnak látta és tapasztalta meg a valóságot. Csak éppen járni nem járt…

De mégis képes rá: amiatt a valaki miatt, aki hívja! Mert a baba nem indul el akárki felé! Csak akiben bízik, akinek ismeri szeretetét, ölelésének erejét, karjai biztonságát. A szeretett személy hangja hívja, és az ad erőt neki megtenni az első lépéseket.

Nekünk sem akárki felé kell elindulnunk, Isten nyújtja felénk az ő karját, aki Krisztusban az Édesatyánk. Az Ő útjai, gondolatai sokszor számunkra felfoghatatlanul magasak, de mégis szólít minket: Keress engem, hívj engem! Indulj el felém! Mert én itt vagyok, közel vagyok, veled vagyok.

Ezek a felénk nyújtott isteni kezek át vannak szegezve, s éppen ezek a sebhelyek szólnak a közelségéről és a szeretetéről.

Hogy annyira közel jött hozzánk, hogy emberré lett, hogy minket megszabadíthasson, hogy babilonjainkból hazavezethessen az Atyához.

A halál mélységébe is leszállt, hogy minket felemelhessen, négykézláb mászásainkból, emberi reménytelenségekből az Ő isteni magasságába, az örök élet örömébe.

Isten népének többször is el kellett így indulnia, Isten hívásának engedve.

Elindult Ábrahám, az Úr ígéretében bízva, az ismeretlen de megígért föld felé.

Elindult Mózes, a reménytelen rabszolgaságban mégis Isten hatalmában és szabadításában bízva.

S elindult a nép Babilonból is az új jövő, a múltból gyógyulás ígérete felé.

Segítsen minket Isten Szentlelke, hogy mi is tudjuk meghallani hívását, amíg közel van, elindulni felé újra és újra, amíg megtalálható!