Templomot építeni az Úrnak

• Olvasmány: Ezsdrás könyve 4,1-5.23-24; 5,1-2
• Alapige: Ezsdrás könyve 4,2-3

„Júda és Benjámin ellenségei elmentek Zerubbábelhez és a családfőkhöz, és ezt mondták nekik: Hadd építsünk veletek együtt, mert mi is a ti Istenetekhez folyamodunk, ahogyan ti is, és neki áldozunk.”
„Zerubbábel és a többi családfő azonban így felelt nekik: Nem építhettek velünk együtt templomot a  mi Istenünknek, hanem mi magunk akarjuk azt felépíteni az Úrnak.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] Bibliaolvasó Kalauz szerint az elmúlt napokban Ezsdrás könyvét kezdtük olvasni, mely Isten népének egy egészen különleges korszakát tárja elénk. Véget ért a hetvenéves babiloni fogság, és a hazatérők elkezdhetik újra felépíteni a jeruzsálemi templomot.

Cirus perzsa király nemcsak megengedi ezt a választott népnek, hanem még az egykor tőlük elrabolt templomi kincseket is visszaadja nekik. A hazatérők elkezdik az építkezést. Ezsdrás leírja, hogy amikor a templom alapkövét lerakják, sokan sírnak, ujjonganak, énekelnek, kürtölnek. Különleges, reményteli időszak ez számukra.

Az itt élő népcsoportok azonban nem örülnek a városfal megerősítésének, a templom építésének, ezért feljelentésekkel akadályozzák. El is érik, hogy egy időre leálljanak a munkálatok.

A most hallott igerész egy különös üzenetváltást mutat be: A „Júdával ellenségesek” felajánlják segítségüket, az építkezők azonban elutasítják őket. „Nem építhettek velünk együtt templomot, hanem mi magunk akarjuk azt felépíteni.”

Ebben benne van egy határozott nemet mondás, egy erős elhatározás, hogy a templomot ők az idegenek nélkül, egyedül akarják felépíteni.

Kérdés lehet számunkra, hogy vajon miért történik ez? Miért nem fogadják el a felajánlott segítséget? Hát nem szebb lenne, ha a már itt élőkkel összefognának? Miért ilyen szűkkeblűek az idegenek irányába?

Fontos látni ennek megértéséhez, hogy a hazatérők nem valami légüres, embermentes területre érkeztek. Az egykor elhagyott földeket birtokba vették idegen családok, betelepült népcsoportok, és nekik bizony megvoltak a saját isteneik, akiknek áldoztak. Az egyik legnagyobb ilyen közösség a Jeruzsálemtől nem messze élő samaritánusok, akiket más területekről telepítettek ide. Az ő hitvallásuk szerint ugyanazt az Istent imádták, a zsidó vallás felől nézve azonban mégsem.

A templomépítők azért nem engedték őket maguk közé, mert meggyőződésük szerint ezzel feladták volna saját hitüket. Megtagadták volna azt az Urat, akinek a szabadságukat és életüket köszönhették. Ha együtt építették volna a templomot másokkal, akkor az nem tisztán Izráel Istenéé lett volna, hanem kicsit a segítőké is. Amire tehát nemet mondtak, az a vallásos keveredés, a saját hitük elhagyása.

Ez a történet sok kérdést ad elénk, egyrészt egyéni hitéletünkkel kapcsolatban, másrészt szélesebb, társadalmi szinten is. A fő kérdés: Vajon tudunk-e mi is ilyen határozottsággal szembefordulni mindazzal, ami a hitünket veszélyezteti?

Nyilvánvaló, hogy ma is létezik a vallásos keveredés, és az veszélyt jelent a hitünk tisztaságára. Számos példát lehet erre említeni. Pl. ilyen a lélekvándorlás témája. Vannak keresztyén emberek is, akik el tudják fogadni ezt a keleti tanítást, pedig ez a bibliás hittel sehogy nem egyeztethető össze. Egy másik példa a feng-shui divatos tanítása. Sok embernek fontos ez pl. az öltözködésben, vagy a lakásuk berendezésében, mert így remélnek valami pozitív plusz erőt, és talán nem is gondolják, hogy ez egy másik vallás. A kérdés mindig az, hogy kitől, milyen Istentől várok erőt és segítséget? És ott van példának a „lekopogás” gyakorlata is, ami sokak számára egy automatikus mozdulatsor: Amikor valami jó dologról beszélnek, ami velük történik, lekopogják. Talán nem is tudják, hogy ezzel egy babonának engedelmeskednek, miszerint a kopogással kell elzavarni a rossz szellemeket, nehogy elvigyék a szerencséjét. Megint azt látjuk, hogy ez sehogy nem fér össze azzal a hittel, amit a Bibliából tanulhatunk.

Vajon tudunk-e, merünk-e a hétköznapi beszélgetéseink során szeretettel, segítő szándékkal, de határozottan rámutatni ezekre?

Vannak olyan Istennel kapcsolatos mondatok, amik jellemzően akkor jönnek elő, amikor különböző felekezetűek kapcsolatáról esik szó, pl. egy keresztelői vagy esküvői beszélgetésben. „Végül is egy Isten van, nem? Mind ugyanabban hiszünk. Az a lényeg, hogy valamilyen Istenben higgyünk, nem igaz?” – Hát igen, ez így elsőre tényleg jól hangzik, csakhogy éppen abban van a bökkenő, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen Istenhez kötöm hozzá az életemet. Az az Isten, akit mi a Bibliából megismerhetünk, hisszük, hogy szeret minket, és megtartja az életünket. Tőle kapunk erőt feladatainkhoz, és ő adja meg nekünk az örök életet is. Őt nem lehet más vallásos tanítással, másféle „istennel” összemosni.

„Nem építhettek velünk együtt templomot, hanem mi magunk akarjuk azt felépíteni az Úrnak.” A hitük tisztaságáért nagyon határozottan álltak ki a templomépítők. Zerubbábel és a többi családfő nemet mondott a hitük elhagyására, felhigítására.

De nemcsak „nem”-et mondtak! Egyértelmű az „igen”-jük is, az elhatározásuk: Templomot akarnak építeni az Úrnak.

A jeruzsálemi templom különlegessége, hogy a zsidó vallás számára az egyetlen olyan istentiszteleti hely volt, ahol áldozataikat is bemutathatták Istennek. A zsinagógákban csak tanítás folyt.

A templom nemcsak az ószövetségi embernek, hanem a mi számunkra is egy megszentelt találkozási hely Istennel. Itt közösségként dicsérhetjük Őt, imádkozhatunk Hozzá, figyelhetünk Igéjére, megérthetjük útmutatását.

Vajon hogyan építhetünk mi templomot Istennek? Két újszövetségi Ige segít választ találni a kérdésre.

János evangéliuma leírja, hogy Jézus hosszú beszélgetést folytat egy asszonnyal, az itt is hallott samáriaiak egy késői leszármazottjával. Az asszony felhozza a két nép közti ősi vitatémát: Hogyan és hol kell imádni Istent? Ahogyan mi tesszük itt, a Garizim hegyén, vagy ahogy ti ott Jeruzsálemben? Jézus meglepő válasza erre a kérdésre: Sem itt, sem ott. Az Ő igazi imádói „Lélekben és igazságban” imádják Istent. – Vagyis nem a hely, nem az épület az elsődleges, hanem hogy a Lélek által valódi találkozás történik Istennel. Ez tesz szentté minden Istennek szentelt épületet.

Péter apostol mintha Jézus szavait folytatná, amikor a gyülekezetről írja: Ti magatok, mint élő kövek épüljetek fel Isten hajlékává! – Mert aki a Lélek által Isten templomává lett, az Isten gyülekezetének, Isten lelki hajlékának is építő kövévé lesz.

Kérjük és engedjük, hogy Isten Szentlelke bennünket is így formálhasson az Ő lelki hajlékává!