Öt kenyér és két hal

• Olvasmány: Máté evangéliuma 14,13-21
• Alapige: Máté evangéliuma 14,17-18

„Nincs egyebünk, csak öt kenyerünk és két halunk.
Ő pedig ezt mondta: Hozzátok ide nekem azokat!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] mai alkalom hálaadó ünnep. Magyar keresztyénekként egyszerre adunk hálát Istennek hazáért és kenyérért. Azért, hogy nemzetként otthonunk, helyünk lehet ezen a földön, van országunk, államiságunk. S azért is, hogy e földi kereteken belül lehet életünk, Isten gondviselő kegyelmét tapasztalhatjuk.

Nem valami rózsaszín ködbe vesző, a tökéletes illúzióját kivetítő ábrándozás ez. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy hazánkban ma is vannak politikai feszültségek, társadalmi igazságtalanságok, emberi gonoszság és gyarlóság. Vannak anyagi nehézségek, mindennapi gondok, régóta tartó aszály.

Ezeknek ellenére a mai ünnepen mégis lehet meglátni a nincseken, hiányokon túl a gazdagságot, a megajándékozottságot, a próbák között a megtartatás csodáját, s mindezekben a minket szerető, hozzánk minden hűtlenségünk ellenére hűséges Istent! Erről tanít mai Igénk is.

A kenyérszaporítás csodája nagyon jól ismert történet. Majd mindegyik evangéliumban többször is előfordul, a szentírók feljegyezték az ötezer és a négyezer ember megvendégelését is. Mindegyik evangélista mást és mást hangsúlyoz benne, mást emel ki, más mozzanatot is elmond.

Háromféle szereplője van ennek a történetnek. Az egyik és egyedülálló maga az Úr Jézus Krisztus. A második féle szereplő már sokkal népesebb: a sokaság, akik tanítására, gyógyulásra, és – a nap vége felé bizony már – táplálékra éheznek. A harmadik pedig a tanítványok csoportja.

Jézus a történet elején egyedül szeretne lenni. Épp akkor értesült Keresztelő János haláláról, akit Heródes bebörtönzött, és végül kivégeztetett.

János volt az utolsó, az ószövetségi próféták sorát záró, Messiást jövendölő útkészítője Krisztusnak. Ő volt az, aki a népet megtérésre, Jézus követésére hívta, aki az Úrra – megkeresztelésekor – rámutatott: Íme, az Isten Báránya!

Ám mindezek mellett János Jézusnak Márián keresztül közeli rokona is volt! Már magzat korukban találkoztak, mikor Mária meglátogatta Erzsébetet. S most meghalt. Úgy jelenik meg itt Jézus, mint egy valóságos, igazi ember, egy közülünk, aki elveszítette egy családtagját, és most gyászol. Fájdalom, megrendültség van benne, talán el is fáradt, és most nagyon szeretne egy kicsit egyedül lenni.

Hiszen Jézus Krisztus valóságos ember, vannak lelki és testi fájdalmai, tud szomjazni a samáriai kútnál, és tud sírni Lázár sírjánál. Azt hiszem, mind megértjük Jézus gyászát, és annyira jó is azt látni, tudni, hogy Ő valóban minden emberi fájdalmunkat, gyengeségünket belülről ismeri! Bármilyen mélységben vagyunk, azt valóban átérzi!

Ugyanakkor Ő valóságos Isten is, a Szentháromság második személye, Akiben Isten irgalma, kegyelmes szeretete közel jött hozzánk. Milyen jó látni azt is, hogy bármik is a körülmények, Jézus szánalma, együttérzése, szükségeinkre válaszoló gyógyító isteni hatalma fordul felénk, emberek felé szüntelenül! Érdemtelenül is nagyon szeret minket.

Mert ma is és mindig, ahogy a történetben is, ott a sokaság. Nem mindentudók, nem erősek, nem gazdagok – tanításra, erőre, gyógyulásra várnak éhesen. Nincs érdemük, csak szükségük. De keresik és követik Jézust!

Néha nekünk sincs többünk, egyebünk. Sokszor jövünk így Hozzá, ahogy ők, többnyire a rászorultságunkkal, hiányainkkal. És Ő mégis irgalmával és csodáival válaszol! S azért tud egyáltalán válaszolni, éppenséggel mert akarnak Tőle!

Az evangélista leírja, hogy Názáretben, hazalátogatásakor Jézust kételkedéssel fogadták. Ez az ács Józsefnek a fia, ismerjük őt is, a testvéreit is, ugyan mit akar ez – mondták. Ekkor idézi Jézus a mondást: Senki sem próféta a saját hazájában. Akkor ott azok nem tudtak akarni, várni Tőle semmit – nem is tett ott sok csodát – jegyzi meg a szentíró.

A harmadik szereplő csoport a tanítványok. Talán ők állnak hozzánk legközelebb, hiszen mi is ismerjük Istent, Jézus tanításait, hallgatjuk szavait. Ott állunk valahol mi is a sokaság, az emberek, az isten-szükséget szenvedők és Jézus között. Ott állunk valahol az életünk kihívásai, a mindennapok feladatai, próbái és Jézus személyének megtapasztalásai között.

A tanítványok pedig odamennek Hozzá, és azt mondják: Urunk, éhesek, küldd el őket!

Gond van, probléma adódott, próbáljuk meg megúszni, oldja meg más. Mi csak emberileg felmérni tudjuk, esetleg emberileg gondolkodva elmondjuk az Úrnak, hogy hogyan kellene megoldania szerintünk, de Őrá is úgy tekintve, hogy emberileg mi lehetséges! Sokszor van így sajnos.

Holott odamenve Jézushoz azt is mondhatták volna: Urunk, éhesek, adj nekik enni! Hiszen hányszor megtapasztalhatták már Isten Fia gyógyító, halálból életre hozó, vihar felett is uralkodó hatalmát, csodáit! Ha Kánában a vizet borrá tudta változtatni, miért ne tudná itt a pusztaság köveit kenyérré?

Gond van, probléma adódott, oldja meg az Úr, tegyen csodát isteni erejével. Ha így mentek volna oda Jézushoz, ebben már benne lett volna a hit, nemcsak az, ami emberileg, hanem ami Istennek lehetséges!

De az Úr ezt mondja még az emberileg gondolkodó tanítványoknak is: Ti adjatok nekik enni!

Nektek kell megoldani! Pontosabban: Veletek akarom megoldani! Ezt jelenti Jézus válasza, és ezt üzeni ma nekünk is: Nektek – Velem – lehetséges! Igen, Testvérek, nekünk – Vele – lehetséges!

Azt üzeni, hogy többre vagyunk képesek – az Úrral – mint gondolnánk. Többre, mint amihez erőt, időt, tehetséget, energiát érzünk magunkban. De ehhez a valóságos, az életünkbe épülő, azt hordozó csodához mindenekelőtt és feltétlenül kell valami.

Először is meg kell látnunk, és ki kell mondanunk, hogy öt kenyerünk és két halunk igenis van! Jézus kérdésére, hogy mijük van a tanítványoknak, úgy kezdik a választ, hogy „nincs”! Pedig az emberileg nézve kevés, az nem NINCS. Az VAN! Meg kell tudnunk látni és kimondani, hogy mi az, amink van.

Azután pedig tudnunk kell nem csak szorongatni a kezünkben ezeket, amink van, Istentől várva valami rajtunk kívül eső megoldást, hanem odatenni az Ő kezébe. Azt a keveset. Erőt, időt, képességeket, készségeket.

Hozzátok nekem ide azokat! – mondja nekünk is Jézus. Hogy megtörténhessen a csoda! Hogy általunk, a mi kevesünkön keresztül lehessen enyhülése sokak szükségének, a ránk bízottaknak, szeretteinknek, családnak, gyülekezetnek, bárkinek, akit elénk hoz Isten. Nekünk magunknak is.

Talán nehéz helyzetben, igazából tehetetlenül érezve magunkat, de mégis, mink van? Mi kevésre vagyunk képesek?

Szelíd mosollyal kéri el az Úr amink van, és nekünk mondja: Köszönöm, ez épp elég lesz. Szent kezével felemeli az ég felé, megáldja, megszaporítja, és így adja vissza bőséges ajándékul nekünk, hogy másokat is gazdagítsunk, erősítsünk.