Lelki fegyverek

• Olvasmány: Efézusi levél 6,10-17
• Alapige: 1 Timóteus 6,12

„Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál!”

Áldás, békesség! – köszöntjük egymást mi reformátusok ezzel a szép, ferences eredetű köszöntéssel, gyönyörű bibliai fogalmakkal: áldás – Isten szeretetének, kegyelmének kiteljesedése, békesség – az Istentől kapható nyugalom, biztonság, jólét, teljes harmónia.

Az Úr házába jőve, kimenekülve a világ állandó békétlenségéből, mindennapjaink feszültségiből, erre vágyunk… kicsit elcsendesedni.

Csakhogy Isten Igéje soha nem úgy emel ki minket, hogy rózsaszín felhőcskékre ültet és valami mesés álomba ringat. Isten az Ő békességét és megmentő, megtartó kegyelmét e földi élet küzdelmei közepette akarja nekünk adni.
Néha kifejezetten úgy, hogy harcolni tanít. Szembesít a valósággal, önmagunkkal és felvértez, felfegyverez – ahogy erre a már idősödő Pál tanítgatja a fiatal Timóteust, vagy éppen az efézusi gyülekezet tagjait.

Mert – ahogy arról már esett szó Jób könyve kapcsán – ebben a földi életben bizony, akár akarjuk, akár nem, háborúban állunk a gonosszal, a „világ fejedelmével”. Ez nem megúszható, de megvívható!

Bármiről is szólnak a napi híradások, a hétköznapi életünk gondjai, mi nem test és vér ellen, nem emberek ellen, hanem a gonosz erői ellen küzdünk, akár önmagunkban is! Isten Igéje olyan hát, mint tűz idején félrevert harang: nem álomba ringatni, hanem felébreszteni és megmenteni akar.

A tűzeset példájánál maradva, ki is józanít. Egy evangélista használta ezt a képet: Kigyullad egy ház, összeszaladnak az emberek, és a tűzoltók hívása helyett mindenki fog egy vízipisztolyt és odaáll spriccelni. Spricc-spricc…

Nevetséges? Pedig hányszor teszünk így mi magunk is, mondván: Majd én megoldom a problémát a magam erejéből! Igen, viccesnek tűnk, de tragédia, elharapózó tűz és leégett város a vége.

Az elmúlt héten hittanos táborunk volt. Istennek hála, egy jó kis csapat jött össze felsős hittanosokból, és bizony, bevallom, mi – éppen a mai Igék alapján – harcolni tanítottuk őket.

Pál az efézusi levélben részletesen leír egy korabeli római légionáriust, felsorolja a fegyvereit, hadi felszerelését, de teszi mindezt úgy, hogy rámutat az Istentől kapható lelki fegyverekre!

Van egy remek példa az Ószövetségben, a jól ismert Dávid és Góliát közötti küzdelem. A bátor ifjú Dávid kész megküzdeni az óriással, és Saul király ráadja saját páncélzatát, odaadja neki a fegyvereit. Dávid először engedelmesen felveszi, de lépni sem tud bennük.

Így aztán leveti és visszaadja mindet, és marad a parittyánál. Pontosabban – ahogy ő fogalmaz, mikor a filiszteus óriás fenyegetésére válaszol: Te karddal és lándzsával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izrael Istenének nevével jövök ellened!

És Dávid egy emberileg nézve teljesen esélytelen küzdelemben győzedelmeskedik. A saját erejéből, saját eszközeivel képtelen lett volna rá…

A mai Ige üzenete tehát az, hogy harcoljatok! De először erősödjetek meg az Úr erejében, és öltsétek magatokra az Ő fegyvereit! Különös fegyverek ezek…

Igazságszeretet öve – Mi nagyon szeretjük a saját igazunkat. Mennyire tudjuk hangoztatni! De az igazság ott kezdődik, hogy „a bűnösök közt első vagyok én” és ott folytatódik, hogy úgy szeret Isten, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy ha hiszek Őbenne, nem veszek el, mert Őérte megbocsát, megtisztít és újjáteremt, vagyis rám adja a megigazulás páncélját: Az Övé vagyok, és ettől, ebből nem szakíthat ki semmi erő és hatalom!

Aztán nagyon szeretjük megtervezni az életutunkat, dönteni arról, hogy merre, hová tartunk, mi vagy ki felé teszünk lépéseket, mibe megyünk bele.

De Isten a neki aló engedelmesség saruját adja a lábunkra, a képességet, hogy az Ő nevében járjunk, hogy a megbékélés evangéliuma legyen a legfontosabb ügyünk, fontosabb, mint a sok saját célunk, amikért amúgy annyit trappolunk az életünkben. Mert igazán célba érni csak ezzel lehet.

Aztán annyi mindennel próbáljuk védeni, bebiztosítani magunkat emberi támadások, anyagi fenyegetettség ellen, veszteségek és a test nyomorúságai ellen. Hatalmas, nehéz pajzsokat cipelünk, néha ki sem látunk mögülük… Ezekben bízunk.

Az emlegetett történetben Góliátnak erre egy külön embere volt, aki a pajzsot vitte előtte. Dávidnál pedig semmi. Neki nem volt védelme? Dehogynem! Egy láthatatlan, hatalmas, mindennél erősebb pajzs védte: a hite, bizalma Istenben!

Aztán mennyit tudunk agyalni, okoskodni, tele a fejünk gondolatokkal, megoldásokkal, tervekkel, érvekkel… És fel sem fogjuk, fel sem ismerjük, milyen védtelen ez a fej a gonosz sugalmazásai ellen. Azt hisszük, hogy mi irányítunk, és közben olyanokat teszünk, mondunk, gondolunk, hogy magunk is ledöbbenünk utólag, elszörnyedünk: Ez én voltam?

És jönnek az önmarcangolás kínzó gondolatai, a félelmek és aggodalmak, a tanácstalanság gondolatai…

De Isten az üdvösség sisakját kínálja nekünk: az Őhozzá tartozás biztos ígéretét, aminek az erőterében, fényében kitisztulnak a gondolatok, a látás, megérthetővé válik mindaz, ami történik, és hogy ki az igazi ellenség, mi az igazi cél, a jó döntés.

Biztosan észrevettük, hogy ezek eddig mind védelmi eszközök voltak. Valójában egyetlen támadó fegyver van a felsorolásban, és ez a kard. A kard! No és mi ez a kard? Isten Szentlelke és Szava, Igéje.

Igen, Testvérek, egyetlen fegyverünk maga az Isten! Bármi mással támadunk, az maga a halál. Azt a gonosz adta a kezünkbe. Ki kell, hogy hulljon kezünkből minden saját nagy akarásunk, nagy igazságunk, hagy hangú ítélkezésünk, minden, amivel olyan erélyesen vagdalkozni szoktunk.

Csak az van, az lehet, amit az énekünk is mond: Perelj, Uram, perlőimmel, Te! harcolj én ellenségimmel!

Testvérek, a mai rövid kiképzés véget ér most, de valójában az Úr tanít minket folyamatosan a hadakozásra, mert az Ő harcosai, emberei vagyunk: Te pedig, Isten embere, harcold meg a hit nemes harcát, és ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál!