Jákób álma és fogadalma

• Olvasmány: Mózes 1. könyve 28,10-22
• Alapige: Mózes 1. könyve 28,18-21a

„Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. Azután elnevezte azt a helyet Bételnek. És fogadalmat tett Jákób…”

Jákób életének egyik különleges, meghatározó eseménye tárul elénk az Igéből. Jákób éppen menekülőben van. Bátyja, Ézsau haragja és bosszúja elől menekül, mivel Jákób az elsőszülöttségi jog után az elsőszülöttnek járó áldást is ellopta tőle.

A történet elején Isten cselekszik, megállítja a menekülőt, üzen neki; majd a történet második felében Jákób választ ad. Mindig ez a sorrend, Isten cselekszik, mi pedig válaszolunk. – Sokszor hallottuk már talán ezt a történetet, mégis próbáljuk most közel engedni magunkhoz, és megkeresni benne saját magunkat. Mindaz, ami itt Jákóbbal történik, az a mi történetünkké is lehet.

Az első lépést tehát Isten teszi. Jákób éjszakai nyugvóhelyén egy követ tesz feje alá, majd pedig Isten álmot bocsát rá.

Amikor álmodunk, abba legtöbbször beszűrődik a valóság: Az éppen aktuális élethelyzetünk, a minket foglalkoztató események, az örömeink, a félelmeink. Az álomban mindezek fura képekben jönnek elénk.

Itt azonban nem közönséges álomról van szó, hiszen itt Isten használja fel Jákób álmát arra, hogy akaratát, terveit közölje vele. Mutat neki egy létrát, azon angyalok járnak fel és alá, legfölül pedig ott áll az Úr, és Jákóbhoz beszél, elmondja neki terveit.

Ezzel az álommal Isten kiemeli őt az üldözöttségéből, hajszolt állapotából. Itt Jákób átkerül Isten erőterébe. Ez már nem az ő szűk emberi világa. Az álombeli létra azt mutatja neki, hogy itt elérhető számodra Isten, és te is elérhető vagy számára. Bejárásod van Istenhez, itt és most találkozhatsz Vele, megértheted, mit akar veled, mit üzen neked.

„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” – írja Weöres Sándor egyik versében. Isten az, aki ilyennek alkotott bennünket, „létrát” ad, képessé tesz, hogy valamennyire megismerhetjük és érthetjük Őt.

Azt látjuk itt Jákób példáján, hogy Isten elérhetővé akar tenni bennünket. És tudjuk, sokféle eszköze van, hogy megállítson minket. Teheti ezt egy betegséggel, próbákkal, mélységek vagy fájdalmak árán. De megállíthat bennünket kellemesebb módon is: Talán egy váratlan találkozással, egy jó beszélgetéssel valakivel, akinek szavain keresztül eszünkbe juttat valamit. Vagy megállíthat a csendességeinkben, igeolvasásban, és a mostani istentisztelettel is. Az a lényeg, hogy megállít, kiemel az addigi helyzetünkből, és szól. Üzen nekünk.

„Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Jákób rádöbben, hogy az élő Istennel találkozott. Pedig nem is gondolt erre. Ő csak menekülni akart, az útjai mégis Istenhez vezettek.

Milyen sok helyről nem gondoljuk mi sem, hogy ott lehet az Isten! És hányszor derül ki utólag helyekről, eseményekről, hogy Isten használta fel azokat a mi érdekünkben! Ő térített minket jobb belátásra, Ő állt mellénk, Ő segített, és Nélküle nem bírtuk volna végigcsinálni! „Az Úr van ezen a helyen.” Ez Jákób legfontosabb felismerése.

A történet második fele Jákób válaszáról szól. Most, hogy Isten megszólította őt, elmondta neki terveit, most már nem mehet tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Akit Isten megszólít, az tartozik a válasszal.

Gondoljunk példaként azokra a történetekre, amikor Jézus elhív embereket a követésére. Ha Jézus megszólít valakit, akár a fügefa lombjai közt, vagy az úton, akár a vámszedő asztal, vagy éppen a halászháló mellett, akkor választ kell adni az Ő hívására! Van olyan válasz, hogy „rendben, követlek, Uram, de előbb…” és jönnek a kifogások. De van olyan válasz is: „Követlek, Uram.” És nincsenek kifogások, sem feltételek. Követlek, igyekszem akaratod szerint cselekedni.

Hogyan válaszol Jákób? Mindenekelőtt felállítja azt a követ, ami a vánkosa volt, majd olajat önt rá, ezzel megszenteli. Ez a mozdulatsor Jákób istentisztelete. Bételnek, Isten házának nevezte el azt a helyet, mert ott találkozott Istennel. Ez a hely Isten háza és a menny kapuja.

Ma is, és ahányszor csak istentiszteletre jövünk, Isten hívására adunk választ. Ő hívott minket, Ő készíti el alkalmainkat, hogy Vele találkozhassunk, Őt dicsérhessük. Ő hív, Ő tesz késszé bennünket, hogy kinyissuk magunkat szavai előtt, és akarata végbemehessen rajtunk.

Emellett Jákób kettős fogadalmat tesz. Egyrészt megfogadja, „ha velem lesz az Úr, és megőriz, akkor az Úr lesz az én Istenem”, másrészt pedig arról beszél, hogy „bármit adsz nekem, a tizedét neked adom”. Nagyon fontos mind a kettő.

Először hitvallást tesz, elkötelezi magát Isten mellett, hűséget fogad neki. Az Úr lesz az én Istenem. Azután pedig saját tetteiről beszél, arról, hogy ő mit ad Istennek. Felajánlást tesz az Úrnak: bármit adsz, a tizedét neked adom.

Ezt a kettőt ma sem szabad elválasztani. A hitvallásunk és a tetteink összetartoznak. Odáig talán könnyen eljutunk, hogy vannak szép szavaink Istenről, a Hozzá való hűségről, és hogy mennyire fontos Ő nekünk. De vigyáznunk kell arra, hogy azután hitvallásunkat mindig hitelesítsék a tetteink, az életvitelünk, a döntéseink.

Emlékezhetünk Jézus figyelmeztetésére: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

Jákób története azt kérdezi most tőlünk: Megvan-e az összhang a hitvallásunk és a mindennapi dolgaink között? És vajon tudunk-e mi is felajánlást adni Istennek: adunk-e Neki időnkből, javainkból, önmagunkból?

Segítsen minket Isten, hogy valahányszor csak megállít életünk során, mindig tudjunk számot vetni a szövetséggel! Tudjunk emlékezni a Tőle kapott ígéretre, bátorításra, és megadni rá saját válaszunkat!