Isten teljessége

• Olvasmány: Ézsaiás próféta könyve 6,1-9a
• Alapige: Ézsaiás próféta könyve 6,4-5

„A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel. Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!”

A Szentháromság vasárnapja Isten teljességének, három-egy voltának titka felé fordít bennünket.

A Bibliában sok helyen olvasunk arról, hogy Isten háromféle módon, háromféle „arccal” fordul az emberek felé. Például amikor Isten idős kora ellenére gyermeket ígért Ábrahámnak, három férfi alakjában látogatta meg, de egy személyben, ÚRként beszélt vele (1Móz 18,1-2). Sokkal egyértelműbb a Szentháromság megjelenése Jézus megkeresztelésének történetében, amikor az Atya hangja hallatszik az égből, miközben a Szentlélek galamb formában leszáll a Fiúra (Mt 3,13-17).

A Szentháromságról szóló letisztult tanítás a bibliai leírások és tapasztalatok alapján igyekszik emberileg érthetővé tenni Isten teljességének titkát. Azt, hogy Ő megismerhető mint Atya, aki alkotott és fenntart mindeneket; mint Fiú, akiben testvérünkké lett, és halálával, feltámadásával megváltott minket; és mint megelevenítő Szentlélek, aki minden pillanatban körülvesz minket, és Isten erejét érzékelhetővé teszi számunkra.

A felolvasott Ige a témához úgy kapcsolódik, hogy Istent a maga teljességében, szentségében mutatja be. A hangsúlyt azonban nem arra helyezi, hogy Isten lényének titkát boncolgassa, hanem arra: Milyenek vagyunk, és hol a helyünk Isten teljességének és szentségének fényében?

Ézsaiás prófétai elhívása úgy történik, hogy látomásban látja az Urat. A látványt emberi képekkel próbálja körülírni, hogy valahogy érzékeltesse Isten szentségét és dicsőségét. Isten olyan hatalmas, hogy palástja betölti a templomot, de valójában az egek egei sem tudják Őt befogadni.

Szeráfok vannak körülötte, akik azt hirdetik: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet”. A szeráfok angyalokhoz hasonló mennyei lények, nevük a „tűz” szóból származik. Miközben énekelnek, füsttel telik meg a templom. De ez nem fojtogató füst, hanem akárcsak a többi kép, Isten jelenlétét és szentségét jelzi.

Isten nagyságához senki sem fogható. Még a szeráfok is, miközben hatalmas hangon énekelnek, szárnyaikkal eltakarják magukat a színe előtt. Rá sem mernek nézni, csak hódolnak Neki, és dicsőítik Őt.

Nem csoda, hogy mindezt látva a prófétát félelem fogja el. A Szent Istennel való találkozás rádöbbenti őt saját kicsinységére, elesettségére, és hogy mennyire távol áll Isten szentségétől. „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok.”

Mi általában másokhoz, emberekhez mérjük magunkat, és persze mindig találhatunk környezetünkben olyanokat, akikhez képest mi jobbak, szebbek, ügyesebbek lehetünk. Itt azonban mi is a mindenható Isten szentségének és tisztaságának tükrében állunk, és mi is csak azt tehetjük, amit ezek a szeráfok: Eltakarjuk arcunkat, lesütjük szemünket, és azt mondjuk, amit Ézsaiás: Jaj nekünk, mert tisztátalan emberek vagyunk!

Ha viszont eddig eljutottunk, akkor jön a következő kérdés: Vajon kellünk-e mi ilyen állapotban Istennek? Jók vagyunk-e Neki valamire? – Ézsaiás példáján egyértelmű a válasz: Igen, de nem akárhogyan.

Jézus ismert példázatában két imádkozó embert állít elénk: Az egyik egy farizeus, aki önmagával van eltelve, és másokhoz, például a vámszedőkhöz hasonlítja magát, akikhez képest ő tökéletes ember. A másik egy vámszedő, aki nem hasonlítja magát senkihez, hanem átérzi önmaga bűnös voltát, és kegyelemért könyörög Istennek (Lk 18). Nem kétséges, hogy Jézus kettejük közül kit tekint követendő példának. Az alázatost, aki nem nagyképűsködik, hanem kegyelmet kér. Aki tudja, hogy Isten irgalma nélkül elveszne.

Amikor itt a próféta ugyanígy tesz, népének és önmagának is kegyelemért esedezik, megtörténik a csoda. Az egyik szeráf odarepül hozzá, és az oltárról vett parázzsal jelképesen megtisztítja az ajkait, és meghirdeti számára bűnei bocsánatát.

Isten szemében az az alkalmas ember, aki belátja önmaga alkalmatlanságát, méltatlan voltát. Isten odafordul a bűnét megvalló emberhez. Ő, a Szent, megszenteli a tisztátalant. Ő az ilyen embert nem hagyja kétségek között vergődni, hanem megszólítja, felemeli, és megnyugvást ad neki.

Valami ilyesmi történt a kereszten a bűnbánó latorral, aki megérzett valamit Jézus ártatlanságából, szent voltából, és irgalmát kérte. Jézus őt így oldozta fel: Még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,42-43). Ehhez hasonlóan az első pünkösd után is azokból alakul meg a gyülekezet, akik elfogadják Péter szavait: „Ti feszítettétek keresztre a Krisztust” (ApCsel 2,36; 3,13-14). És ez akkor is így van, ha talán nem is voltak jelen. „Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre” – mondja egyik nagyheti énekünk (490). Csak az, aki látja bűnösségét, és hittel elfogadja, hogy Jézusnak érte is meg kellett halnia, az lehet Isten megszentelt életű, megtisztított gyermekévé.

Végül nézzük az Igében, hogy mi is volt Isten célja Ézsaiással.

Miután Ézsaiás ajkait a szeráf megtisztította, ő más emberré lett. Új emberré, megtisztított életű emberré, aki meghallja az Úr hívását, észreveszi a neki szánt küldetést, meglátja, hogy feladata van. Ézsaiás hallja Isten hívó szavát: „Kit küldjek el?”, és arra igent tud mondani: „Itt vagyok, engem küldj!”

Isten kérdése itt nem bizonytalanságot jelent, hanem azt, hogy arra Ézsaiástól vár választ. Ez a kérdés kifejezetten a prófétának szólt. Az ő szolgálatát nem végezheti el sem angyal, sem szeráf, sem egy másik ember. Ezért részesül tehát ebben a látomásban, ezért történik meg a találkozás Isten és közte ott a templomban. Istennek Ő kellett, rá volt szüksége. Őt hívta, neki szánt küldetést, és Ézsaiás mostantól készen is állt, hogy Isten szava szerint elinduljon, és hirdesse a népnek az Ő Igéjét.

Ézsaiás lelki útja ma is végigjárható. A megtisztulásnak ezt a csodáját bennünk is elvégezheti Isten Szentlelke. Legyünk hát készek erre, ha minket is hív!