Isten szerint gazdag

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 12,16-23
• Alapige: Lukács evangéliuma 12,21

„Így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag.”

Így jár az – mondja Jézus a példázata végén. Hát hogyan is járt ez az ember? Kiderült a végére a gazdagról, hogy valójában nincstelen.

Ó, persze – mondhatnák sokan, főleg az egyházon, keresztyén hiten kívülről – most jönnek a szép szólamok a lelki gazdagságról, meg arról, hogy boldogok a szegények. Hogy milyen tipikus keresztyén önvigasztalás vagy „savanyú a szőlő” hozzáállás! Hogy milyen álságos szegényeknek, nincsteleneknek arról beszélni, hogy „a pénz nem boldogít”!

Eszembe jutott egy híres lélektan tudós, Maslow tézise. Kutatásokat folytatott az emberek motivációját, szükségleteit illetően, és eredményeit végül egy ábrában, egy piramisban jelenítette meg. Eszerint az embert az alapvető fizikai szükségletek határozzák meg elsősorban, úgymint éhség, szomjúság, alvásigény, az időjárás viszontagságai elleni védelem. S csak akkor, ha mindezek biztosítva, kielégítve vannak, ébred fel benne magasabb igény. Ez pedig, a piramis második lépcsőjeként, a biztonság szükséglete. Hogy legyen munka, jövedelem, fedél a fej fölött, komfortérzés. Aztán csak ha ezek megvannak, következnek a szociális igények, a csoporthoz tartozás, kötődés, közösségi élmény, társadalmi szerepvállalás-aktivitás. S mindezek kielégülése után ébred fel az emberben a vágy egy újabb felsőbb szintre, hogy azzá váljon, akivé rendeltetett, hogy betöltse elhivatottságát.

Bizony, így van, kiszolgáltatottak vagyunk az alapszükségleteinknek, egy hajléktalant nem nagyon érdemes élete magasabb elhivatottságáról faggatni. Az emberiség nagy része egyetért Maslow motivációs piramisával, így látja magát, nincs mit tenni, így működünk. De még a keresztyénségen kívül is felvetődik a kérdés: Mi van a nehéz körülmények között dolgozó, éhező és mégis alkotó tudósokkal, művészekkel, vagy azokkal, akik éhségsztrájkot is vállalnak valamilyen magasabb cél érdekében?! Hiszen ők feje tetejére állítják ezt a piramist!

Vagy hogy egy kicsit hétköznapibb, hozzánk közelebb álló példát említsek, ahogy Nagy Bandó András fogalmazza meg egy gyerekversében, a gyermek szájába adva:

„Első a munka, én a második,
apám csak megy, hajt, és többről álmodik.
Anyám meg főz, mos, esténként kivasal,
cseppet sem érdekli, én mellém ki hasal.
Jövök majd! – mondja, örökké hiteget.
Oh, bárcsak jönnétek! Szeretlek titeket!”

Tényleg az étel-ital, a megélhetés előz meg mindent? Csak ha az megvan, akkor jöhet a közösség, kötődés? S ha az megvan, akkor abból egyértelműen következik, hogy meglesz a más, az emelkedettebb is? Ennek fájdalmas kétségét egy klasszikusabb költő, Kosztolányi írja le Boldog szomorú dal című versében:

„Van már kenyerem, borom is van,                  
van gyermekem és feleségem.             
Szívem minek is szomorítsam?           
Van mindig elég eleségem.         
Van kertem, a kertre rogyó fák         
suttogva hajolnak utamra,                 
és benn a dió, mogyoró, mák         
terhétől öregbül a kamra.                 
Van egyszerű, jó takaróm is,               
telefonom, úti bőröndöm,         
van jószívű jót-akaróm is,                  
s nem kell kegyekért könyörögnöm.     
Van villanyom, izzik a villany,     
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vígan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón, …
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.”

Igen, a „kincs”, ez a kérdés. Meg kell értenünk, hogy Jézus nem a gazdagság önmagában való bűnös voltáról vagy a szegénység értékéről beszél! A Példabeszédekben a szentíró így imádkozik: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, táplálj engem hozzám illő eledellel!”

Mert a szegénységből sokszor fakad Isten elleni lázadozás, keserűség, másokra való irigység, a gazdagságból pedig sokszor fakad elbizakodottság, önelégültség, önzés – tehát mindkettőből következhet szeretetlenség Isten és embertárs felé.

Mi volt ennek a bolond gazdagnak a bolondsága? Mire kellett végül rádöbbennie? Hogy a legdrágábbról feledkezett meg, Istenről. Csak a kapott javakat látta, és megfeledkezett az Ajándékozóról. Mondatai tele vannak a „nekem, enyém, én” szavakkal, de nincs benne hála és abból fakadó öröm. Csak a saját javait látta, és törte a fejét, hogy „én hogy oldjam meg”, „én hogy gondoskodjam”, és megfeledkezett a Gondviselőről, aki egyedül képes megtartani minket és javainkat is. Ezért híjával maradt a ráhagyatkozó bizalom biztonságának. Csak önmagát és javait látta, és megfeledkezett a Gazdáról, akinek mind sáfárai vagyunk, aki mikor ajándékoz, akkor feladatot, lehetőséget, megbízatást, felelősséget is ad. Egyszerűen megfeledkezett a másik emberről is.

Kiszakadt isten- és emberkapcsolataiból, és végtelenül egyedül maradt. De még a saját lelkétől is elszakadva, hiába szólítgatja „én lelkem”, mert összetévesztette a testét a lelkével. E földi testünk a földi létre, egy időre, a mostra-ittre szól, arra adatott. De Isten az embert az örökkévalóságra teremtette, Tőle jövünk és Hozzá érkezünk! S ez nemcsak egy halál után érvényes dolog, hanem nagyon is kihat, áthatja, magába foglalja az ittet és mostot is. E nélkül a távlat nélkül nem lehetünk igazán emberek és boldogok a földi élet javai között sem. 

Tehát akkor Isten szerint ki a gazdag? Mi az a hatalmas gazdagság, amire teremtve vagyunk? Aminél kevesebbel meg nem elégedhetünk? Amivel Isten meggazdagítani akar? Önmaga!

Szegénységben, gazdagságban, nehezebb vagy könnyebb földi létben, ha Isten nem a miénk – nincstelenek vagyunk! Ő, aki ember által megragadhatatlan és birtokolhatatlan, mégis Krisztusban nekünk önmagát ajándékozni akaró Isten.

Ami karácsonykor elkezdődött és nagypénteken, húsvétkor teljessé lett, s nemsokára ezt ünnepeljük. Hogy gazdag létére szegénnyé (emberré) lett értünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. (2Kor 8,9) És aki Fiát mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? (Rm 8,32)

Emeljük hát ki szívünket a gazdagságaink önbízásából és szegénységeink keserűségéből, tépelődéseiből, és elcsendesedve kérdezzük meg most Istent: Uram, szerinted gazdag vagyok?