Isten – érzékelhető közelségben

• Olvasmány: 1 János 1,1-9
• Alapige: 1 János 1,1

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.”

Bibliaolvasó Kalauzunk szerint a múlt héten kezdtük olvasni János 1. levelét. Ennek legelső mondataiban az apostol arról ír, hogy hogyan ismerhetjük meg Istent. Mi, emberek, miképpen érzékelhetjük Őt.

Szavai különösen is fontosak számunkra, mert ő egy hiteles tanú. A többi tanítvánnyal együtt ott volt mindvégig Jézus mellett, Vele szoros életközösségben. Majd feltámadása után megtapasztalta a Szentlélek különleges erejét is, amikor misszióba mentek. Ő tanúskodik most, mégpedig úgy, mintha egy bírósági tárgyaláson kellene elmondania az általa tapasztalt valóságot. „Amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit kezünkkel is megtapintottunk”, arról teszünk bizonyságot.

Mit tanulhatunk ettől a tanútól?

Különleges, hogy mindjárt a levél első mondatában az emberi érzékszerveire hivatkozik. Pedig abban a korban szigorú szabályai voltak a levélírásnak, bemutatkozás, ráhangolás, stb., János azonnal belevág abba, ami neki a legfontosabb. Többszörösen is az emberi érzékelést hangsúlyozza, pedig Istenről beszél. Az élet Igéjéről, az örök életről, a hitéről, Uráról vall. De ő úgy tanúskodik, hogy nem elméleteket gyárt, nem magasröptű teológiai gondolatokat ad elő, hanem konkrét, érzékelhető, tapasztalható dolgokat, a saját személyes élményeit: Amit hallott, látott, megfigyelt, sőt a kezeivel meg is tapintott.

Miért volt annyira fontos neki az emberi érzékelés? Azért, mert János apostol idejében már terjedőben volt egy veszélyes tévtanítás, ami az ő gyülekezeteit is veszélyeztette, és meg is osztotta. Ez volt a gnoszticizmus (a gnózis görög szó, magyarul ismeretet, megismerést, tudást jelent). A tévtanítók azt hirdették, hogy Isten nem ölthetett emberi testet Jézusban, mert hiszen Isten a szellemi világ része, míg az emberi világ mindenestől gonosz. Istennek nem lehet köze ehhez a sötétséghez, szennyhez, ami itt lent van. Megoldásként tehát arra buzdították az embereket, hogy igyekezzenek kiszabadulni e világ sötétségéből, ehhez pedig elég megérteni, megismerni Istent, és ha erre az ismeretre (gnózisra) eljutnak, akkor övék az üdvösség, átmennek a szellem világosságába.

Nos, János apostol erre válaszolja: Nem elég! Nem elég csak megismerni és megvallani az Urat, az életünkké kell válnia. Mi igenis láttuk, hallottuk Őt, mert emberi testben köztünk élt. Tapintható, megfigyelhető és valóságos az Isten. Nem lehet Őt száműzni a szellemvilágba, nem lehet elválasztani hitünket a fizikai valóságtól.

Ha nem is úgy, mint János idejében a gnosztikusok, de ma is sokan száműzik Istent a valós életből. Ha tudnak is róla, ha emlegetik is néha, az Ő világát egy láthatatlan más-világnak tartják, ami távol van, és nincs köze az élet valóságos, mindennapi gondjaihoz, kérdéseihez.

Vajon mi nem esünk-e ebbe a hibába? Nem toljuk-e el a „túl-világba” a hit kérdéseit? Hol a helye nálunk az Istennek? Van-e érezhető, kézzelfogható, valódi hatása a mi Istenünknek?

Látni és hallani Istent, sőt, kézzelfoghatóan érzékelni, megtapintani Őt… Valóban lehet ezt? Ha igen, akkor hogyan?

János evangéliuma szerint ez a kérdés húsvét után vált igazán fontossá a tanítványoknak. Azelőtt ugyanis együtt voltak Jézussal. Minden nap látták, és hallották, hozzá is értek, valóságos hús-vér emberként ott élt közöttük, látták, hogy Jézusnak is emberi szükségletei vannak, akárcsak nekik. Na de húsvét után mi marad mindebből? Hogyan érzékelhetik Őt?

Pontosan ez volt Tamás kérdése is, aki az első alkalommal nem találkozott a Feltámadott Jézussal. A többiek hiába mondták neki: „láttuk az Urat”. Tamás ezt válaszolta: Ha nem látom a szegek helyét, és ha nem tapintom ujjaimmal, akkor nem hiszem. És hozzánk képest még ő is szerencsés helyzetben volt, hisz később Jézus ismét visszament hozzájuk, Tamás is láthatta, megérinthette, és hitt. Az ő hitét és bizonyságtételét is, akárcsak itt Jánosét, így alátámasztották az érzékszervei. De mi a helyzet ma, velünk? Látható, tapintható az Isten? – Szerintem igen.

Persze ez attól függ, milyen a szemem, mit engedek neki meglátni, merre fordítom a szemeimet. Emlékezzünk csak Elizeus és szolgája történetére! Egy dombon, ellenséges katonákkal körülzárva mennyire eltérően látták a helyzetüket! Elizeus látta a szabadító Istent; a szolga viszont nem, mert annyira rettegett a hús-vér katonáktól és félelmetes fegyvereiktől. Csak a fizikai valóságot látta, így Isten valósága eltűnt számára. Az ellenség „elfoglalta” a szemeit. Ketten ugyanazt nézték, de teljesen mást láttak.

János apostol azt hirdeti: igenis Isten látható, érzékelhető, de csak akkor, ha nem akarjuk Őt a szellemvilágba áttolni. Ha nem távolítjuk el, ha nem a „túl-világon” keressük, hanem itt, a saját életünkben, a hétköznapjainkban. A valós életünk valós forgatagában, ahol ténylegesen zajlanak a dolgaink. – Hogyan tud tehát konkrétan érzékelhetővé lenni Isten?

Egy kedves történetet olvastam, ami a 2. világháború utáni Londonban játszódik. Ekkor már megindult az újjáépítés, de a háború és bombázás következményei még láthatóak voltak. Sok árván maradt gyerek bóklászott éhesen a romos városban. Egyik hűvös hajnalon egy katona hajtott a szállása felé, amikor egy ilyen csellengő kisfiút meglátott. Egy pékség előtt állt, és bámult befelé, a számára elérhetetlen mesevilágba, ahol meleg és világos volt, s a pék az újabb adag fánkhoz gyúrta a tésztát. A katona megszánta, és elhatározta, hogy segít rajta. Odament a fiúhoz: „Szeretnél belőle?” Ő meglepve válaszolta: „Persze, hogy szeretnék!” A katona bement, vett egy csomó fánkot, odaadta neki, aztán menni is akart. De érezte, hogy hátulról a fiú a kabátját rángatja, és amikor felé fordult, ezt a kérdést hallotta: „Uram! Maga Isten?”

Ennek a kisfiúnak a katona ebben a helyzetben Istent hozta közel. Isten szeretetét, gondoskodását tette érzékelhetővé. Ma is így tapasztalható és érzékelhető az Isten. Amikor mi egymás mellé tudunk állni, vagy viszonzás nélkül szeretni, ha segíteni tudunk, vagy biztatással mellette lenni bajában és támogatni, – ilyenkor Istent visszük tapintható közelségbe.

Segítsen minket Isten, hogy ilyen tanúi lehessünk mi is! Olyanok, akik magunk is érzékelni tudjuk Őt a mindennapi életünkben; és akiken keresztül mások is a mi Urunkat érzékelhető módon megtapasztalhatják.