Hit-kapcsolat

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 18,1-8
• Alapige: Lukács evangéliuma 18,8; Filippi 4,6-7

„…amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.”

Lehet sok mindent, sokféleképp várni. Várunk a megállóban a buszra, rendelőben a sorunkra, s mostanában már, főként a gyerekek a karácsonyt várják. De vannak nem akármilyen várakozások is, amikor nem elsősorban valamit várunk, hanem valaki felé vagyunk várakozással, esetleg elvárással. Mikor mindennek alapja, kerete és biztosítéka a kapcsolat. 

Lehetünk így emberekkel is, akiktől várunk valamit, mert a kapcsolatunk alapján bízunk bennük. S járunk néha úgy, hogy ez a bizalom megrendül, mert csalódunk, s a kiábrándulás elsöpri talán még a kapcsolatot is.

A mai Ige üzenete az Isten felé való elvárásunkról, várakozásainkról, pontosabban bizalmi kapcsolatunkról szól, mind a hamis bíró példázatából, mind a páli levél áldó szavaiból. Hogyan tudunk tehát Istenhez imádkozva bizalommal várakozni?

A filippibelieknek szóló biztatás azzal kezdődik, hogy „semmiért se aggódjatok”. Az aggodalom a bizalom ellentéte, bizonytalanság a jelenünkre vagy a jövőnkre nézve, a kapcsolati biztonság hiányában valójában a magányosság átka. Ilyenkor átéljük a bizonytalanságot, a magunkra maradottság tanácstalanságát, az egyedüllét erőtlenségét a személytelen holnappal, a kiszámíthatatlannal, a „sors” hatalmával szemben.

Az aggodalom magányosságára a legjobb válasz ezért nem a kicsit több kiszámíthatóság, hiszen bárhogy is igyekszünk biztosítékokat keresni, valami mindig történhet. S nem is a minél nagyobb anyagi biztonság erőltetése bármi áron, hiszen bármi elveszhet, nem az egészségünk, erőnlétünk féltve őrzése, hiszen tudjuk-tapasztaljuk, az milyen ingatag. Hanem a kapcsolat. Egy biztos, hatalmas, megtartó és kegyelmes Istennel.

Mózes az Egyiptomból való kivonuláskor, mikor a pusztán át az Ígéret Földje felé vezető út előtt állnak, nem azt kéri az Úrtól, hogy legyen élelem, győzelem, új ország, … Hanem, hogy: Jöjjön velünk a Te orcád! Te magad legyél velünk! Ha Te nem jössz, el sem indulok! De ha Te magad leszel velünk az úton, akkor bármi vár is, megyünk!

Ez az Ige mai üzenete: Ha van kapcsolatunk, közös történetünk, közös utunk az Istennel, akkor van hálaadás, bizalom, békesség.

Akkor tudunk mindig hálaadással fordulni Isten felé a múltunkra nézve. Mindnyájunknak van talán fényképalbuma, nem is egy. Őrzünk képeket a szeretteinkről, közöseket is, amikor együtt örülünk vagy sírunk, együtt élünk meg valamit. Ezek felidézik a pillanatokat, eseményeket, a kapcsolatunk eleven emlékeként, akkor is, ha velük élünk, s akkor is, ha már nem. Van-e ilyen emlék-albumunk az Úrral való közös történetünkről?

Olvastam valakiről, aki élete nehézségeiben hajlamos volt a nekikeseredésre. Megtérése után azonban elkezdte az Istentől kapott apró és nagyobb ajándékokat, megsegítést, gyógyulást, találkozásokat, Igékben kapott válaszokat, kis örömöket minden alkalommal, mikor átélte, feljegyezni egy kis papírdarabra. Felírta, imádságban hálát adott, és egy kartondobozkába, aminek a tetején rést vágott, beleejtegette. Aztán mikor egy-egy elkeserítő pillanat, helyzet jött, kiborította az egész dobozt, és nekiállt elolvasgatni mindet. És meggyógyult a keserűség, mert Isten iránta való szeretetének „fényképalbumát” lapozgatva, újra rádöbbent az Ő vigasztaló kegyelmének állandó jelenlétére.

Ha ez egy élő, bizalom teli kapcsolat, akkor a jelenünkben is bármikor így tudunk odafordulni Őhozzá, s így lesz a jövőre nézve is békességünk. Milyen csodálatos, jellemformáló élmény-emlék, ha kisgyermekkorunkban átélhettük azt, hogy bármilyen fenyegetettségből, fájdalmas elesésből, magányos félelemből odamenekülhettünk édesanyánk ölelésébe. Hogy az ő karjaiban nem fájt már a seb, nem rémített semmilyen erő, nem voltunk egyedül a világgal szemben. Már felnőttünk, édesanyáink törékenyekké lettek, vagy már el is mentek. De a Mennyei Atya mindenható karjaiba ugyanígy belekapaszkodhatunk, Hozzá odafordulhatunk, futhatunk.

Isten nem a kívánságainkat teljesíti, hanem az ígéreteit. Mert Ő valóban nem olyan, mint egy kávéautomata, amibe csak bedobom az érmét – egy segítsmeg-et, esetleg egy jótettet, egy templomba-menetelt –, aztán kiválasztom, mit kérek és benyomom a gombot. Ő egy élő Személy, akivel vagy van kapcsolatom, vagy nincs.

S bár nagyon drágák lehetnek nekünk Istennek az életünkre adott konkrét ígéretei is, de a legdrágább és legfontosabb az „Immánuel-ígéret”! Immánuel = Velünk az Isten. Ez az előttünk álló karácsony legnagyobb öröme, hogy Jézus Krisztusban Isten eljött hozzánk a földi valóságba, kegyelmes szeretetével leereszkedett a halál legsötétebb mélységébe, hogy mindig, mindenütt, mindenben velünk lehessen, ahogy ígérte is: Veletek vagyok minden napon!

Ebből következik: hogy van-e békességünk, vannak-e válaszok a kérdéseinkre, kétségeinkre, van-e hálás örömünk, ez már nem elsősorban Istenen múlik, hanem rajtunk. Él-e ez a kapcsolat? Van-e bizalmunk? Van-e hitünk? Van-e Istenünk valóban, vagy az aggodalom magányosságába bezárva élünk? Csak úgy tudunk Istenhez-fordulásainkban bizalommal várakozni, ha megértjük, Isten is várakozik ránk. A hitünket várja.

Ő nem olyan, mint az ellen-példázatbeli hamis, korrupt bíró. Nem azt nézi, hogy mink-mennyink van, mit nyer velünk. Ő már igazságot szolgáltatott nekünk, mikor Jézusban a kereszten életet adott nekünk, értünk. Ahogy szép énekünk is szól erről: „Nem éltem még e föld színén, Te értem megszülettél … hogy társam légy e földön”.

„Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” – írja Pál a Római levélben.

Talán több, mint tíz éve volt megrázó hír egy halálos kimenetelű tűzoltóbaleset a Rám-szakadékban. Nem a lezuhant turista halt meg, hanem az őt menteni igyekvő, utána ereszkedő és végül utána zuhanó tűzoltó. Az utólagos sokféle szakértői vélemények egybehangzó meglátása, hogy a mentésre érkező szakembernek fent rögzítenie kellett volna magát a „bázishoz”, a társaihoz vagy a rohamkocsihoz. Fiatal volt, erős, ügyes, gyakorlott – de nem volt rajta kötél!

Életünk útja szakadékos, életveszélyes. Akár egyedül haladunk vagy éppen másokat mentünk, hordozunk. Tart-e minket a „kötél”, az Istenkapcsolatunk megmentő és megtartó kötele? A hit kötele.