Elvehetetlen örömben

• Alapige: Zsoltárok könyve 89,2.16.

„Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet.
Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, Uram!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap]z óegyház beosztása szerint a mai vasárnap (Jubilate) a 66. zsoltárról kapta a nevét: Örvendj egész föld az Istennek! A múlt vasárnap is erről az örömről, Isten kegyelmes voltáról szólt. Annak nevét pedig (Misericordias = kegyelmesség) éppen ez a most felolvasott zsoltár adja.

Olyan jó volt olvasni, hallgatni, hiszen soraiból tényleg árad a szentíró boldogsága, mélységes öröme. Szinte megjelenik előttünk a zsoltár szerzője, látjuk örömteli arcát, gesztusait, halljuk szavát, boldog énekét. Mindig jó olyan emberrel találkozni, akiből árad a derű, valahogy nekünk is jó kedvünk támad tőle.

De ebből a zsoltárból ránk tekintő ember boldog arca egyszersmind kérdez is minket: Milyen a mi arcunk? Mi sugárzik rólunk keresztényekről? Mi látszik a mai nehéz idők emberének, szeretteinknek, szomszédjainknak, honfitársainknak az arcán? Mi van bennünk?

Van-e ilyen mély örömünk, aminek a jó ízét nem vehetik el a mindennapok bosszúságai, keserűségei, feszültségei? Amit nem tud elvenni még ez a lelkekben-testekben, életekben sokat romboló járvány sem?

Vajon mi tudunk-e – ha nem is ujjongani, de legalább – beszélni az örömünkről, hitünkről, életünk áldásairól a panasz szavai nélkül? Persze nem kell a valóságot átfesteni, aggodalmainkat és gondjainkat letagadni. De az örömeinkről beszélünk-e?

A felénk áradó zsoltárének minket kérdez: bennünk van-e dal? Dúdolunk-e – ha csak belül is – boldog dallamokat, vagy elnémít, szavunkat veszi a fájdalom, aggodalom, feszültségek, csüggedés?

Lehet-e egyáltalán ebben a mai világban, a testi-lelki próbákat hozó mindennapokban olyan önfeledten ujjongó, mélységesen boldog az ember, mint ez a zsoltáros?

Jó, ha tudjuk, hogy 89. zsoltár egyike a babiloni fogság idején született zsoltároknak! Olyan ember írta tehát, akinek minden oka meg lenne a panaszra, kesergésre! Hazáját ellenség pusztította el, templomát lerombolták és felégették, népét messzi földre fogságba hurcolták el, és nem tudni lesz-e szabadulás, vége lesz-e valaha is.

Sőt, a zsoltárt egészében olvasva látjuk, hogy ez a szerző nem rózsaszín ábrándokban él, hanem nagyon is reális. Helyet kap énekében a panasz, fájdalom, megalázottság és reménytelenség is.

Mégis, mindezt az utolsó versben azzal zárja, hogy: „Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen!” Mégis! Mégis győz az öröm a fájdalom felett, a remény az elkeseredés felett! Ez a „mégis-öröm” teszi valóságossá, hitelessé a zsoltáros bizonyságtételét.

Ez a „mégis-öröm”, ami a soraiban ott lobog és ragyog, ez a mi hitünknek, keresztyén vallásunknak is egyik legfontosabb része, lényege. Mély békével a szívben örülni, Istent magasztalni, bármit is hoznak a mindennapok. De hogyan lehetséges ez, hogyan lehetünk képesek erre, mi ennek a titka?

Éppen erről beszél az ige, ezt mutatja meg nekünk: a boldog emberi arc mögött ott ragyogó kegyelmes Isten-arcot! A „szövetséget kötöttem választottammal” ígéretét és bizonyosságát. Hogy lehet „orcád világosságában járni, Uram”!
Isten nélkül az ember magányos – élete történéseinek, jónak-rossznak a kiszolgáltatottja, félelmek, görcsök, kudarcok, sötét gondolatok prédája.

De lehet ugyanezeket a mindennapokat úgy megélni, hogy reggeli ébredéskor ebbe a kegyelmes Isten-arcba néz bele a nyíló szemünk, hogy jelenlévő szeretetének világosságában fürdünk a nap apró és nagyobb dolgai közepette, és elalváskor az Ő békességet adó tekintetében nyugszik meg utolsó pillantásunk.

Isten nélkül csak „sors”-unk van, melyet körülmények, véletlenek, szerencsék vagy balesetek, saját ügyeskedésünk vagy hibáink, mások segítő vagy romboló tettei alakítanak.

De akinek Istene van, az Ő arcának világosságában megláthatja életében a mennyei Atya tetteit, bűnbocsátó hűségét. Azt, hogy kiválasztott és igent mondott rám, hogy szövetséget kötött, és megígérte, hogy nem marad el tőlem, hanem velem van minden nap a világ végezetéig. S hogy az Ő élet-szövetsége a halálon túl is tart!

Tényleg boldog ember az, aki TUD Istennek ujjongani. Akinek a Szentlélek által adatik a hit ajándéka, mert a hit képes meglátni az Isten arcát, fényét és melegét megérezni, felfedezni kegyelmes tetteit, mindenható jelenlétét az életben, a körülvevő és velünk történő valóságban. Még a csalódásokban, nehézségekben is…

Boldog, aki tud ujjongani, és meg is teszi! A zsoltáríró belső öröme kiárad a szavain keresztül. Ez nagyon fontos! Fontos, hogy mi is megtegyük, mert másokat formáló és önmagunkat is alakító ereje van. Kezdjük el kimondani, először talán csak legbelül, az Istenben való örömünket! Kezdjünk el imádságainkban legalább annyi hálát adni, az apróbb vagy nagyobb áldásokat elsorolni, megköszönni, mint amennyi panasz és kérés felfakad belőlünk! Kezdjünk el Isten jóságáról, kegyelmes jelenlétéről beszélni! Legalább önmagunknak és Neki.

Először is mert így tapasztalhatjuk meg a zsoltáros örömét. Mert nagyon igaz ez a kétsoros vers: „Árnyék mögött fény ragyog, amire nézek, az vagyok.” Amit meg tudok vagy meg akarok látni, az bizony formál engem. Tanulgathatunk, Testvérek, mindenért hálát adni, sok csapás helyett sok áldást meglátni, és megélhetjük azt, amiről Pál apostol beszél: „Örüljetek az Úrban mindenkor!”

Másodszor pedig azért, mert a megélt belső öröm és békesség – nagy ujjongás vagy hangos szavak nélkül is akár – a leghangosabban hirdeti mások számára is az Istent a LÉTben felismerő, Benne hívő, arcának világosságában járó élet boldogságát. És lehet vigasztalássá, erővé mások számára is!

„Boldog a nép, amely tenéked örvendez.
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
és a Te nevedben örvendeznek szüntelen,
mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
és jótéteményed rajtuk megszaporítod.”