Élünk majd Őelőtte

• Olvasmány: Jelenések könyve 21,1-7
• Alapige: Hóseás 6,1-3

„Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz,
[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]m[/fusion_dropcap]ert ő megsebez, de meg is gyógyít,
megver, de be is kötöz bennünket. 
Két nap múltán életre kelt,
harmadnapra föltámaszt bennünket,
és élünk majd előtte. 
Ismerjük hát meg,
törekedjünk megismerni az Urat!
Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás.”

Az egyházi év utolsó vasárnapja az örökkévalóság vasárnapja, és ennek témája egy különleges feszültségbe állít bennünket. Egyrészt Isten örökkévalóságát ünnepeljük, ami szétfeszíti az idő kereteit. Másrészt az örökkévalóság fényében önmagunkat perc-életű embernek látjuk, akik az időbe bezárva élünk, határidők szorításában. Mégis, ebben a kettősségben a mai vasárnapnak az az evangéliuma, hogy percnyi életünk mégsem annyi! Azért nem, mert Krisztuséi vagyunk.

Mai Igénk tehát perc-életű, de Krisztushoz kötött emberekként szólít meg minket, és megtérésre hív Istenhez. A prófécia ugyanis egy sürgető, unszoló hívás.

„Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz!” Térjünk vissza Hozzá! „Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat.”

Igen, törekedjünk! Ebből hangsúlyossá válik, hogy az üdvösségünkkel nekünk is van tennivalónk. Azt Isten kegyelméből kapjuk, de nekünk is van dolgunk vele. Olyannyira, hogy az apostol egyenesen így fogalmaz: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket.” (Fil 2,12) Vagyis dolgozzatok rajta, törekedjetek rá!

Annyi mindenre törekszünk. Célok, vágyak, elérendő tervek vannak előttünk, és ezzel önmagában nincs is baj. Az egészséges emberben van törekvés, célra törés. Csakhogy a sok törekvésünk között Isten és a hitünk dolgai mindig mintha vakfoltos terület lenne, valahogy mindig kimarad, vagy hátrébb kerül a többinél.

Örökkévalóság vasárnapján, Advent felé haladva arra hív az Ige, hogy kössük Istenhez törekvésünket. Keressük Őt, ragadjuk meg az alkalmakat, törekedjünk Őt megismerni, törekedjünk a közelségére! „Isten közelsége olyan jó nekem!” – mondja a zsoltáros (Zsolt 73,25).

A próféciából az is kiderül, hogy miért jó ez nekünk. Milyen az az Isten, akihez megtérhetünk?

Az Igében olyannak látjuk Istent, mintha egy szigorú apa és egy szerető, ölelő anya volna egy személyben. Akinél fegyelem van, a bűnnek van következménye, de a legvégső szó mégis mindig a szeretet és az élet.

„Megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz. Életre kelt, feltámaszt és élünk majd őelőtte.”

Ő életadó és gyógyító Úr. Minden seb ellenére, melyet enged megtörténni életünkben, minden ütés, minden fájdalom ellenére, mellyel próbára tesz minket. – Ő gyógyító és sebeket kötöző Isten, mert ez fakad a lényéből: Ő szerető és kegyelmes.

Amikor Jézus gyógyított, erő áradt ki belőle, vagyis neki adni kellett magából a gyógyításért. Volt olyan eset, amikor Jézus sarkig kitárta a kegyelem és gyógyulás ajtaját, s azon bárki beléphetett. Így mutatta meg azt, hogy mit is jelent Isten országa és szeretete. Jézus nemcsak beszélt róla, hanem átélhetővé, kézzelfoghatóvá tette! Válogatás nélkül jöttek a betegek, és a gyógyulásuknak nem volt semmilyen feltétele. Jézus nem küldött el senkit.

Egész nap gyógyított, és a nap végére teljesen kimerült, és szüksége volt a feltöltekezésre Atyjával. Igen, mert a gyógyulás nincs ingyen, ahhoz erőt kell kifejteni. Jézusból erő áradt ki, önmagából adott, hogy ők meggyógyuljanak.

Önmagából adott – helyesebb ezt úgy mondani, hogy Jézus önmagát adta a gyógyulásunkért. Egészen odaadta önmagát. A Krisztus-himnuszban így olvassuk: Bár Ő Isten volt, „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Megalázta magát és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Ezért Isten fel is magasztalta Őt mindenek fölé.” (Fil 2,6-11)

Vagyis: Két nap múltán életre keltette, harmadnapra föltámasztotta.

Különös ezt az áthallásos mondatot olvasni az Ószövetségben. Mit tudhatott Hóseás próféta évszázadokkal Jézus előtt? Honnan vette éppen ezeket a számokat? Miért éppen „két nap múltán” és „harmadnapra”?

Nyilván Jézus feltámadásáról Hóseás még nem tudhatott. De Isten csodálatos, életadó hatalmáról igen! És a próféta azt kapta Istentől, hogy éppen így, éppen ezekkel a számokkal kell mondania, és rólunk, Isten népéről kell mondania:

„Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket.”

Mi már pontosan tudjuk, és boldogan vallhatjuk, hogy ez a reménység Jézussal együtt a miénk, mert mi Hozzá tartozunk. És Ő azt ígéri Övéinek: Ahova én megyek, ti is oda jöttök. Mert én helyet készítek nektek Atyám házában, és ott lesztek ti is, ahol én vagyok.

Ezért nagyon fontosak tehát ezek a számok: Jézushoz kötnek bennünket. „Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket.”

„… és élünk majd őelőtte.”

Olyan különös belegondolni e szavakba. Élünk majd Őelőtte. És ennek az életnek nem lesz soha vége. Élünk majd Vele együtt, az Ő életadó közelségében, mindig érezve fényét, szeretetét.

A mi perc-életünk bele van oltva Jézuséba, így Őáltala részünk lesz az örökkévalóságban. Nem tudjuk, hogy milyen lesz ez pontosan, hiszen nincsenek rá szavak, sem képek. A legszebb mennyország-elképzelés is csak ócska próbálkozás és dadogás a kimondhatatlanról, ahhoz képest, ami Jézussal majd valósággá lesz. De „eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás.”

A mai Igén keresztül úgy tekinthetünk az örökkévalóságra, hogy az többé nem megfoghatatlan, elérhetetlen, távoli. Hanem olyas valami, amiben mi is benne vagyunk. Jézussal együtt részünk lesz benne. Ezért az örökkévalóság ma hívásként érkezik hozzánk, unszoló hívásként, amit Isten Szentlelke erősítsen fel bennünk:

„Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz! Törekedjünk megismerni az Urat!”