Elég erő

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]O[/fusion_dropcap]lvasmány: Zsoltárok könyve 18,1-8
Alapige: Filippi 4,11-13

„Mert én megtanultam elégedettnek lenni mindabban, amiben vagyok. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.”

Az elmúló és épp kezdődő esztendők fordulóján az időszámító ember önmaga által kijelölt határponthoz ér. Ilyenkor legtöbben megállnak egy kicsit, hogy múltba és jövőbe nézzenek, tudatosabban, mint az év folyamán bármikor. Mérlegelni, értékelni a múltat, levonni a tanulságokat, elégedettséggel a gyarapodásban, fájdalommal a veszteségben. S felmérni, talán tervezni is a jövőt, fogadalmakkal, nagy elhatározásokkal, elvárásokkal vagy éppen reménytelen rezignáltsággal. Hátra és előre tekintve látni dolgokat, történéseket és embereket, ellenséget és szeretteket.

Keresztyénként mi is megtesszük ezt, mégis nagyon másképp. Nem mintha másoknál bármiben is különb emberek lennénk, hanem mert nekünk mindebben jelen van Isten. Ott van Ő a múltunkban és a jövőnkben is, helyesebben, a mi egész valóságunk van Őbenne, az Ő kezében. S ezért Ő nem csak egy szereplője az életünknek, akit a hit látásával felfedezhetünk benne, hanem látni és élni tanító szerető Urunk is.

Egyrészt tehát nem vagyunk egyedül – emberként – a sorsunkban, eseményekben és élethelyzetekben, mert felfedezhetjük bennük Istenünket, aki néha így ad választ kérdéseinkre, vagy éppen Ő kérdez rá az életünkre, hitünkre. Láthatjuk Őt a nekünk ajándékozott emberekben, s felidézve az elmúlt esztendőt, Őt hallhattuk megszólalni igékben, imádságos elcsendesedéseinkben. 

Másrészt azonban most sem egyedül tekintünk hátra és előre, jelen van velünk a mostban is, Ő segíthet a múltra nézve megbocsátani, elengedni, elfogadni, megérteni, és Ő adhat látást és reménységet a holnapra, az eljövendőre nézve is, hogyan, merre tovább.

Az Igéből egy ilyen látni és élni Istentől tanult ember bizonyságtétele szól hozzánk. „Mindabban, amiben van” vall arról, hogy hogyan látja és tudja mindazt megélni. Pál apostol életét kicsit is ismerve, eszünkbe juthat sok minden, „amiben volt”. A 2Kor 11-ben maga is bőven mesél erről, fáradozásokról, veszélyekről, szenvedésekről. 

Nem csak események és helyzetek ezek, hanem bőven benne vannak az emberek, akik életútjának – ádáz ellenségként (üldözői, megkövezői, bebörtönzői) vagy hűséges és kevésbé hűséges hittestvérként (Anániás, aki kétségei ellenére meggyógyította, Barnabás, aki mások kételkedése ellenére maga mellé vette, Szilász és Timóteus, akik kitartottak mellette, Márk, aki csalódást okozott, de később kibékültek) – részei voltak. 

S benne van ő maga is, saját emberi adottságaival, képességeivel, elszántságával, vagy éppen korlátaival, emberi gyengeségével, betegségével, fájdalmas „tövisével”. Amiről nem tudjuk, pontosan mi volt, csak azt, hogy kérte az Urat, hogy vegye el, de nem így lett.

Az apostol példája most minket is elgondolkodásra hív. Mi az, „amiben vagyunk”? Milyen örömök és bánatok, ajándékok és próbák? Kik vesznek körül, az életúton társként vagy akadályként, segítve vagy éppen hátralökve? Kik vagyunk mi magunk, kiléphetetlenül önmagunkban élve? Milyen tálentumokat kaptunk a Teremtőtől, milyen adottságokat? 

És mire mondja nekünk is Isten, hogy nem, azt nem adom meg, „mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Elég néked az én kegyelmem.”

Ezt mondta Pálnak Isten, és immár ki tudja mondani ő is. Csodálatos, ahogyan minderre, élethelyzetekre, emberekre és önmagára is ki tudja mondani, hogy elég. Elég nehéz, hogy el ne szálljon, elég könnyű, hogy hordozni tudja, elég sok, hogy meríthessen belőle, elég kevés, hogy elkérhesse, elég szép a gyönyörködéshez, elég csúf a józansághoz, elég kicsi az alázathoz és elég nagy a magasztaláshoz. Elégedett vagyok. 

Milyen mérhetetlenül többet jelent ez a mondat annál, hogy szép vagyok, okos vagyok, gazdag vagyok, hatalmas vagyok. Ezeknek mind lehet híja, csonkasága, elégtelensége. De mindennél több az elég. Hogyan lehetséges ez? Ennek az elégnek a titka az utolsó idézett mondatban van: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” 

Rá lehet csodálkozni arra, hogy akkor tehát elsősorban nem az esemény, az élethelyzet, a másik ember hozzám való indulata vagy tette, vagy akár a saját személyiségem adottsága és hiányossága az, ami számít. Fontosak ezek persze, de a döntő kérdés az erő. Az, ahogyan mindahhoz, amiben vagyok, viszonyulni tudok. Hogy elbírok-e vele? S elsősorban nem fizikai vagy szellemi, hanem lelkierő kérdése. 

Hiszen vannak, akik kicsitől is összeroppannak, vagy csak folyton panaszkodnak – mert valóban nincs hozzá erejük. És vannak, akik komoly terheket tudnak hordozni, ha leroskadnak is, mindig újra felállni és tovább indulni, sőt azzal a gondolattal, hogy ami nem öl meg, az megerősít, még épülni is belőle! Honnan van az erő? Van-e miből erőt meríteni?

Átéljük, tapasztaljuk, hogy valahol minden emberi erő véget ér, minden földi erő és hatalom véges, s van köztük bőven gonosz és hamis is. De keresztyénként tudjuk, hisszük és tapasztaljuk azt is, hogy van egy Forrás, amely „erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. 

Mert elfáradnak és ellankadnak az ifjak, s még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!”

Igen, ez nem az az emberi erő – lelki, szellemi vagy fizikai – amivel én pusztán magamban rendelkezem, hanem az az erő, dünamisz, amit Krisztustól kapok. Bűnbocsátó kegyelmének, hordozó jelenlétének, gyógyító-vigasztaló szeretetének, világosságot teremtő Igéjének, az Ő Szentlelkének ereje. Amivel minden történést és helyzetet tudok látni és megélni úgy, hogy javamra lehet, amivel tudok elfogadni és hordozni embereket, nem utolsó sorban önmagam is. 

Bizony, az igazi kérdés az erő, a Krisztustól kapott, kaphatok. Kérem-e és engedem-e, hogy megerősítsen? Hitben, szeretetben, örömben, békességben, türelemben, jóságban, hűségben, szelídségben, önmérsékletben. Mert ez a Lélek gyümölcse.

Pál azt mondja, hogy megtanulta. Nem ment mindjárt, csak úgy magától. Kellett hozzá az ő döntése, akarata és igyekezete is. Újra és újra elkérni, engedni, megtapasztalni. Keresztyénnek lenni ezt jelenti, Krisztust elfogadni, mint akinek a kegyelme nélkül nincs erő az élethez, a léthez, s tanulni folyamatosan Őbenne és Őáltala látni és megélni múltat és jövőt, bármit is hoz. Ez mindenre elég, e nélkül pedig feldolgozhatatlan és elhordozhatatlan.

Legyen a miénk is Dávid imádsága: „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben. Veled a rablóknak is nekirontok, ha Isten segít, a falon is átugrom. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek. Van-e kőszikla Istenünkön kívül? (18. zsoltár)