Békesség néktek!

• Olvasmány: János evangéliuma 20,11-20
• Alapige: János evangéliuma 20,19-20

„Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.”

Azon a hajnalon elgördült a kő a sziklasír elől. A felkelő nap a világtörténelem legnagyobb csodájára, a várva-vártra és mégis elképzelhetetlenre ragyogott rá: legyőzetett a halál, bezúzattak a pokol kapui! A világ gonosz fejedelme levettetett, a megígért utód rátaposott a kígyó fejére. Jézus feltámadt!

És úgy ment el ez az egész csodálatos nap, hogy a tanítványok – ahogy János evangélista leírja – még aznap este is a „zsidóktól való félelem miatt” bezárkózva együtt búsongtak egy felső szobában valahol Jeruzsálemben. Szomorúságban, gyászban, félelemben, reményvesztettségben. Mintha semmi sem történt volna.

Ugyan pirkadatkor az asszonyok már ott voltak a sírnál, látták az egész teremtettséget újraíró csodát, találkoztak angyalokkal, Magdalai Mária még azután Jézussal is beszélt… és futottak, elmondani az örömhírt… de nem hittek nekik. Ezt Márk írja le, mondja ki. Azt is, hogy megjelent és beszélgetett Jézus az emmausi két tanítvánnyal is, lélekszakadva ők is visszarohantak a fővárosba elmondani… de nekik sem hittek. Nem tudott az örömhír áttörni a szomorúságuk, félelmük falain.

Van az úgy, és többnyire bizony úgy van, hogy saját személyes életünk történései, meg a körülmények abszolút meghatároznak minket. Komolyan vesszük, amit tényleg komolyan kell. A saját nehézségeinket, gondjainkat, kapcsolati feszültségeket, terveink és reményeink kudarcait.

És az elmúlt két évben ezek amúgy globálisan is sorjáztak ránk, világjárvánnyal, most a háborúval, a saját jövőnk fenyegetettségével, a választások során felizzott indulatokkal.

Bezárt ajtók, ránk záródó falak ezek mind. Ezek uralnak minket. Már nem tudunk igazán talán hinni sem. Magunkra maradunk. Mantrázzuk a nyavalyáinkat. Mondjuk ezerrel, hiszen van mit. Hiszen ezek mind tények, a mi nagy valóságunk. Amiből már nehéz kilátni, valami mást meghallani. Erre állt be a lelkünk.

Istenünk pedig próbál átszólni a falainkon, a bezártságunkon, üzenget-szólongat. Ahogy akkor a tanítványokat is. De bennük az volt ott és akkor a lelkük belső falai között, hogy Jézus meghalt, hagyta magát, és minket is itt hagyott, annyi szép remény és nagy tervünk után ülünk a csalódásainkban, a kudarcban, és nem értjük. Igen, mi is talán magyarázgatjuk a dolgokat, de igazából nem értjük. Nem fogjuk fel, miért engedi Isten ezt is, azt is, és egyáltalán, hol van már…

Jézus mai tanítványai! Hol és miben vagyunk valójában mi most húsvét után? Tudva, ismerve, talán kicsi korunk óta hallva a sok bizonyságtételt arról, hogy Krisztus Urunk legyőzte a gonoszt, a halált? A mi halálunkat is?! Van bennünk boldog ámulat? Mindent átíró öröm? Minden földi nehézségünket bevilágító felszabadultság? Igen, vannak sebeink. De vajon csak azokat látjuk?

Akkor a tanítványok számára így ment el az egész nap, az egész élet? Így ment el a húsvét?

Nem. Mert az, Aki bezúzta a pokol és halál kapuit, Aki maga lett az Ajtó és az Út a mennyei Atyához – ahogy János evangéliumában önmagáról mondja, hogy: Én vagyok az Ajtó! és Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet – képes arra, hogy a mi falainkon is átlépjen. Hogy megjelenjen a bezárt ajtóink innenső felén és azt mondja: Itt vagyok, veled vagyok. Élek!

És szeretném, ha te is élnél. Kiszabadulnál a mantráidból, a meghatározottságodból, és felélednél, meggyógyulnál az életben kapott sebeidből. Békesség neked!

Békesség! Mert ezért volt az egész. „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5) Mutatja a kezeit és az oldalát. A sebeit a keresztfáról. Ezek a sebek az Ajtó és az Út. Az e világ meghatározottságaiból és kudarcaiból való menekülés és gyógyulás. Az Isten irántunk való szeretetének vöröslő pecsétjei. Jóvá tett mindent. És ennek borzalmas árát, kereszthalálának nyomait feltámadott testén, örökké magán viseli!

Ez az igazi Valóság! És bár nem változik igazából semmi, mármint a körülmények, az események, a kudarcok, a megtörténtek, a félelmetesek, az ellenségesek, mégis minden de minden annyira más! „A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.” Végre láttak. Jézus odaállt, odatartotta a sebeit minden más és őközéjük.

Azóta sem, ma sem történhet ez másképp. Jézus Krisztus feltámadásának a valósága, a rossz, a bűn, a halál, az elmúlás felett való győzelme, Istennek irántunk való szeretete akkor lesz tényleg gyógyító, erőt-reményt-örömöt adó valóság, ha életünk falain belül megjelenik – egyszer csak ott áll, közel jön és velünk van a mi Urunk.

Ha beengedjük, behívjuk. Ha el tudja sírni magát a lelkünk a miattunk kapott, hordozott sebei láttán, de betölt a felszabadult öröm is: nem haragszik, szeret, velem van!

Amikor a mostani ünnepen úrvacsorához megyünk a megterített úrasztalához, a kenyérhez és a borhoz, a megtöretett testhez és a kiontatott vérhez, ezekhez a sebekhez, engedjük, hogy nekünk is megmutassa, hogy odaálljon közénk és a csüggedéseink, félelmeink, kudarcaink, a mi nagybetűs valóságunk közé.

Hogy meghalljuk, amikor mondja: Itt vagyok. Veletek vagyok! Én élek! És ti is élni fogtok! Békesség néktek!

„Ó, Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz. Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz. Mi mondjuk, hogy miénk vagy, Te vagy a név, a jel. Ó szégyen, hogy Te légy az, akinek várni kell.

Ó, Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz. Könnymarta kedves arcod oly búsan, intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár! Ó, bűnök szörnyű bűne, mely Téged így kizár!

Ó, Jézus, szólsz, s a szívhez a szó szelíden ér: Így bánsz velem? Teérted hullt testemből a vér! Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.”