Alap és gyümölcs

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]O[/fusion_dropcap]lvasmány: Lukács evangéliuma 6,43-49
Alapige: Lukács evangéliuma 6,46

„Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok?”

Jézus a felolvasott igerészben – két képpel – az életről tanít minket, akkori és mostani tanítványait. A két kép, bár különbözik, de ugyanarról szól: van jó fa és rossz fa, van jó ház és rossz ház. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a jó ház megáll a viharban is.

Ez alkalommal nem a gyümölcstermés a fő téma, a gyümölcs itt nem öncél, hanem ugyanazt jelenti, mint a viharban való megállás: Megmutatja, hogy mi van belül! 

A gyümölcs mutatja meg, hogy milyen a növény fajtája, akárhogy is néz ki, és a viharban való kitartás és megállás mutatja meg, hogy lent a földben, a mélyben rejtve, van-e alapja a háznak vagy nincs. 

Az alapról, a belsőről, a szemmel talán nem is látható, de nagyon is fontos mélységről van szó.

Mi ez az alap? Jézus megmondja: „aki hozzám jön, hallja beszédemet, és cselekszi azokat”. És a cselekedetek itt nem „érdemszerző” teljesítményt jelentenek! Hanem egyenes következményei a hallott szavaknak.

Ott van „alap”, ha valaki a gyülekezetben Igét hallgat, vagy otthon Igét olvas, imádságra kulcsolja a kezét, templomba jár – és mindez a cselekedeteiben, az életében is ott van, megélt valósággá válik. Vagyis az Ige, Jézus tanítása, hat rá, meghatározza, formálja, döntően fontossá lesz a mindennapokban.

Az alap nélküli ember pedig olyan, aki ugyanígy hallgatója az Igének, egy-egy szép ünnepi alkalmon talán meg is hatódik, életének legnehezebb helyzeteiben talán megérintődik, de az életére mégsem hatnak Jézus beszédei. Nem formálja, nem határozza meg, nem „épül be”.

Fontos észrevennünk, hogy Jézus itt olyan embereknek és olyan emberekről beszél, akik „hallják”, hallgatják Őt. Tehát nem Isten dolgai iránt érdektelen, a lábukat a templomba be sem tévő, ateista emberekről van szó! Jézus azokhoz és azokról beszél, akik az Ő követői, akik a gyülekezetéhez tartoznak.

Ezért nagyon fontos képek ezek, hiszen rólunk, az életünkről, a keresztyénségünkről van szó! A fa, ami felnövekszik, a ház, ami felépül, az a Krisztust hallgató emberi élet.

Ezek egyre erősödő képek. Először a fát látjuk, amin ha éppen nem találunk fügét vagy szőlőt, hát… akkor nem eszünk róla. Attól még a fa állva marad. Noha vannak olyan ítéletes próféciák is, amik már a terméketlen fák gyökerére vettetett fejszéről szólnak.

De a ház képe már direktebb és brutálisabb. Ha nincs alap, és jön a vihar, az árvíz, akkor bizony megsemmisül a ház, akkor minden elvész! „Összeomlott, és teljesen elpusztult.”

Jézus azt kérdezi: Miért mondjátok nekem, Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?

Értsük jól a kérdést! Nem az „eredmények”, a „teljesítmény” a fontos itt az Úrnak, hanem kérdése a valódi tartalom nélküli uram-uramozás értelmetlenségéről szól. Mi értelme házat építeni alap nélkül? Melyikünk állna neki, józanésszel, a puszta földre falakat emelni? Mi értelme Jézus tanítását hallgatni, ha nem a Benne való hitre épül fel a cselekvő életünk?

Az „alap” az, ha a döntéseimet, a mindennapi viselkedésemet, szavaimat Ő alakítja, vezeti. Ha a konfliktusaimban, a nehézségeimben Belőle merítem az erőt és a reménységet, és Őnála keresem a megoldást. Az a kérdés, hogy igazán és megingathatatlanuk tudom-e hinni, hogy Ő szeret engem, bármit is enged rám, és hogy én bízom-e Őbenne, szeretem-e Őt!

De ezek a képek nemcsak nagyon fontosak, hanem ugyanakkor nagyon őszinték is.

Jézus arról beszél, hogy az alap bizony munka és idő, mert mélyre kell ásni. Önmagunk mélyére. Ez az igazi önismeret – Istennel. Ahogy hallottuk a zsoltáros imádságában: „Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet!”, hogy mi van igazán, mélyen énbennem. Isten persze jól ismer minket, hiszen erről is szól a 139. zsoltár, ismer belőlünk mindent, jobban, mint mi magunk, olyan megrendítően közel van hozzánk.

De ha megnyílunk előtte, Ő segít minket is eljutni erre az ismeretre, ha van hitünk és bizalmunk Őbenne, segít „ásni”. Néha gyengédebben, néha erősebben hasít a csákány, de ezzel csak elénk tartja a tükröt, ami által a mélybe láthatunk.

És kemény ez a munka, ijesztő-nehéz, mert helyet kell csinálni az alapnak, s sokszor ki kell dobálni homokot, földet, amikről talán nem is tudtuk, hogy ennyire tele vagyunk vele. Hogy ennyi emberire, evilági támasztékra épültünk rá, építettünk eddig. Nem könnyű kimondani, ahogy Pál apostol, hogy „kár és szemét”.

Őszinte a kép azért is, mert kimondja, hogy vihar márpedig lesz! Az árvíz jön. Mert ez ennek a földi létnek a valósága, realitása. A hívő, keresztyén élet nem azt jelenti, hogy ebben a bűn átka alatti világban a mi utunk könnyű séta lesz.

Lelkigondozóként, lelkipásztorként nem tudnám egyetlen ilyen „viharvert” élettel hozzám jövő testvérrel sem, együtt nem kimondani, hogy ez rossz! Igenis, a vihar, ami átsöpört az életén, az áradat, ami megrendítette bizony rossz! Fájdalmas, rettenetes.

De igaz az is, és hittel felismerhető és kimondható, hogy tehet a „vihar” jót is. Mert akkor tényleg kiderül, hogy ki vagyok, hogy mi van valójában a mélyben. Mire építettem eddig. Mennyi homok és föld van bennem, ami emberi, elsodorható, elvehető.

És lehet ez új alkalom leásni, kinyíló lehetőség jól alapozni, újra-építkezni. „Próbálj meg, … és vezess az örökkévalóság útján!”

Ezek a képek nem arról szólnak tehát, hogy Jézus „eszegetni” akar rólunk, hogy életépítésben kacsalábon forgó palotákat várna el tőlünk vagy valamilyen nagy hitteljesítményeket.

Jézus meg akarja menteni az életünket!

Életünk viharaiban, áradataiban és az utolsó, nagy halál-viharban is megtartani minket.

Ezért adjunk hálát és ezért könyörögjünk:

Nincs nekem más enyhelyem, Szívem Téged hív s keres, 
Ó, maradj itt, Mesterem, Őrizz, adj erőt, szeress! 
Véled állom a vihart, Hit s erő Te vagy, 
Te Szent, Szárnyad árnyával takard Fejemet, a védtelent.