A Szabadító érkezése

• Olvasmány: Ézsaiás próféta könyve 40,3-6.9
• Alapige: Lukács evangéliuma 3,1-6

„Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében, Annás és Kajafás főpapok idején szólt az Úr Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. Ő pedig bejárta a Jordán egész környékét, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogyan meg van írva Ézsaiás próféta beszédeinek könyvében: „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! Minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó az Isten szabadítását.”

Az „út” fontos fogalom az ember életében. A maga kézzelfogható, lábbal taposható realitásában is, hiszen nap mint nap indulunk neki kisebb nagyobb célokkal, és nem mindegy, hogyan tudunk megérkezni. Ismerjük-e az utat, odatalálunk-e egyáltalán?

De szimbolikus értelemben is fontos az „út” fogalma, beszélünk emberi életútról itt e földön, vagy hogy van-e utunk a másik emberhez, hogyan találunk utat Istenhez, milyen az Isten útja hozzánk.

A prófécia és az evangélium is ilyen értelemben beszél az útról. Ézsaiás biztatása a Babiloni Fogság idején szólítja meg Isten népét.

A népet, amely hűtlenül elhagyta az Urat, a Mindenhatót, aki kiszabadította őket Egyiptomból és bevezette Izraelt Kánaán földjére, aki oltalmuk és gondviselőjük volt.

A népet, melyet hasztalan unszolt az Isten századokon át, hogy forduljanak el a bálványoktól, hamis istenektől és hatalmasságoktól. Hogy hagyjanak fel önző és egymással gonoszul bánó életükkel.

A népet, melyet végül utolért az ítélet és át kellett élnie, hogy válaszul Isten is elhagyta őket, országukat lerohanta, templomukat lerombolta az ellenség, őket pedig fogságba hurcolták Babilon messzi, idegen földjére.

Elhagyták Istent, szívük útját lezárták előtte, így Ő is elfordult tőlük. Immár évtizedek óta élnek a rabságban, s nincs remény a szabadulásra.

De most megszólal az örömhírt hozó prófécia: Isten mégsem hagyta el népét végleg! Könyörülő szeretetéből visszatér, megszabadítja és hazavezeti őket! Hatalmas történelmi fordulat ígérete volt ez, váratlan és szinte hihetetlen, mégis beteljesedett. Babilon új uralkodója Isten kegyelméből Círus lett, aki más kül- és belpolitikát folytatott, mint elődei: az elhurcolt népeknek visszaadta viszonylagos szabadságát, visszaengedte őket hazájukba, ősi földjeikre.

Ezt hirdeti meg Ézsaiás: Isten érkezik az ő népéhez, készítsétek az Úr útját! Csak hát mit is jelent ez a parancs?

A Biblia sok helyütt érzékletes képekkel jeleníti meg az Úr érkezését, aki előtt megremegnek és leomlanak a hegyek, aki áttör tengeren és pusztán, akinek semmi sem lehetetlen, nincs akadály, mert ő a teremtettség és a történelem ura. Mi hát akkor itt a népnek, az embernek a dolga?

Itt is, ahogy az evangéliumban is, a szív belső útjairól van szó. Mert bizony a szívek a fogságban még inkább bezárultak, megfásultak. Már nem az első nemzedék él az otthontól, a hazától távol, sokan érzik úgy a reménytelen helyzetben: ugyan mi változhatna, hogyan is lehetne jobb, ez a végleges, ez van, minek reménykedni…

S bizony ezért volt, aki hitte az örömhírt, hogy megváltozhat, rendbe jöhet minden, és voltak sokan, akik nem. Olyannyira, hogy mikor eljött a szabadulás napja, voltak akik hittel-reménnyel nekiindultak, el tudtak indulni, s voltak számosan, akik maradtak Babilon földjén. Önmagukat ítélve ezzel örök fogságra.

Az útkészítés Isten népe számára azt jelenti: meghallani és elhinni az Úr szavát, örömmel készülődve várni szabadító szeretetét, elfogadni-befogadni és bizalommal elindulni!

Az adventi evangéliumban pedig ez az ézsaiási prófécia teljesedik ki: Karácsonykor Isten érkezik az Ő népéhez – úgy, ahogy még soha!

Izrael ekkor a Római Birodalom uralmát nyögi, ugyanúgy remények és belefásultság közepette. Istentiszteletük már gépies áldozati ceremóniává üresedett, törvényvallássá keményedett.

S mikor megszólal Keresztelő János megtérésre hívó, a Messiást meghirdető szava, íme most is, van, aki hisz, és van, aki nem. Van, akihez megérkezik, meg tud érkezni a testté lett Ige, és van, aki bezárkózik előtte. Van, aki belső rabságából az örök életre szabadul meg, s van, aki örök nyomorúságra ítéli önmagát.

Az Ige testté lett, Isten elérkezett hozzánk Jézus Krisztusban, eljött és emberré lett értünk és miattunk, hogy az emberi lét legmélyebb rabságából, bűneinkből, a halálból és kárhozatból megszabadítson minket. Hogy újra teljes szívvel az övéi legyünk!

De tudjuk az igéből, hogy Jézus nem töri ránk az ajtót. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek – ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz…”

A mindenkori ember döntése, hogy a kegyelmes Istenre tud-e, akar-e igent mondani, hittel, reménnyel, bizalommal.

Szívünk bezárul-e előtte, vagy megnyílik és „út” készül a hozzánk érkezőnek? Ennek a gyönyörű leírása a prófétai kép: emelkedjék föl minden mélység, süllyedjen le minden magasság!

Az adventi várakozás ideje annak, hogy valóban fel tudjuk emelni mélységeinket Istenhez őszinte nyíltsággal, imádsággal.

Legsötétebb bugyrainkat, gyűlöleteinket, haragunkat, régi sérelmeinket, keserű emlékeinket, kínzó félelmeinket nyitva meg előtte, hogy mindez ne legyen akadály, hogy az Ő érkezése gyógyító fénnyel ragyoghasson be mindent mibennünk.

S ideje annak is, hogy valóban leomoljanak a mi hegyeink, „nagyság”–aink: önelégültségünk, önhittségünk, önfejűségünk, önigazságunk.

Tudni kell megüresedni, és megvallani: Isten nélkül semmik vagyunk, képtelenek az igazi életre, a boldogságra. Kell tudni vágyni és várni az Úrra!

Ezen az úton jön felénk Isten adventben, de az utat magunkban nekünk kell készítenünk. Hogy sötétségünkre világosság ragyoghasson, hogy fájdalmaink gyógyuljanak, hogy az Élet Urával találkozhassunk, hogy megújuljon az életünk.

Tudjuk, Ő nem „töri ránk az ajtót”, de eljött, közel jött, az ajtó előtt áll, és zörget szabadító szeretetével…