A Jó Pásztor

• Olvasmány: Máté evangéliuma 18,10-14
• Alapige: Ezékiel 18,23; Máté 18,11

„Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen.”
„Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse az elveszettet.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]M[/fusion_dropcap]ai alkalmunkon néhány egyszerű kérdést szeretnék közétek hozni, melyek segíthetnek az Ige mondanivalójának megértésében. Olyan kérdéseket, melyekre talán kapásból legyintenénk, hogy ezen mi már rég túl vagyunk, de most az Ige mégis arra hív minket, hogy Isten Szentlelkének fényében gondoljuk végig újra.

Ezékiel beszél a bűnös emberről. Ki az, ez a bizonyos „bűnös ember”? Aztán beszél a halálról. Mi az, mi az a „halál”? És végül szól az evangélium a hozzánk jövő Istenről, de mit jelent az, hogy Isten jön? És miért jött?

A bűnös ember kérdésére nem sokáig gondolkodunk, hiszen ebben a nyomorult világban elég csak kicsit körülnézni. Belehallgatunk a hírekbe, beleolvasunk az elektronikus vagy nyomtatott sajtóba, és végtelen sorban jönnek elénk a beszámolók robbantásokról, gyilkosságokról, korrupcióról.

Vagy belegondolunk a saját emberi tapasztalatainkba minket ért bántásokról, a csalódásainkba, sérelmeinkbe, és mindjárt megjelenik előttünk a „bűnös ember”…

Csakhogy a Szentírás válasza erre a kérdésre egészen konkrét és mégis sokkal átfogóbb: Ádám a bűnös. Az ember maga.

A Biblia első lapjai, a teremtés és a bűneset történeteinek ősi szimbólumai arról szólnak, hogy először is Isten magának, a Vele való szeretetközösségre teremtette az embert. Az Ővele való kapcsolatban tud igazán ember lenni. Ám az ember Isten nélkül akar ember lenni.

Emberlétünk alapformája és tragikuma, hogy mi Istennél lennénk „otthon” – életünk minden másodpercében, lélegzetében, gondolatában, érzésében és tettében, minden egyes döntésünkben és szavunkban, de mi „eljöttünk otthonról”.

Nem tudunk Istennel lenni életünk minden másodpercében, lélegzetében, gondolatában, érzésében és tettében, minden egyes döntésünkben és szavunkban. És ez az elválasztottság, Nélküle-valóság maga a bűn.

Arra a kérdésre tehát, hogy kicsoda a bűnös ember, nyugodtan adhatjuk azt a választ, amit Pál apostol is adott: Én magam.

Azt írta: Jézus Krisztus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első vagyok én. És nem múlt időben mondja! Hogy akkor volt bűnös, amikor még Saulként üldözte a keresztyéneket. Hanem most, jelen időben, mikor már az evangélium talán egyik legáldozatosabb, Krisztus ügyéért halálos veszélyeket is vállaló, egész életét odaszánó „szuperapostol”. És bűnös ember.

A második kérdésre, hogy mi az a halál, mondhatnánk azt, hogy nem tudhatjuk, hiszen nincs tapasztalatunk róla igazán, mert még élünk. Csak elképzeléseink és félelmeink, szorongásaink vannak az egésszel kapcsolatban. Vagy mondhatjuk azt is, hogy van tapasztalatunk, mert naponta látjuk, hogy valami véget ér, mert vannak elhunyt, elveszített szeretteink.

Nem tudjuk, hogy pontosan hova, hogyan mennek el. Csak azt tudjuk, hogy nekünk már elérhetetlenek. Nincs már szó, ami elérne, mosoly, ami köszöntene, mozdulat, ami megérintene – nincs kapcsolat. Ez a halál: nincs kapcsolat. Az élővel.

Ez a Halál: a megszakadt kapcsolat az Élő Istennel. Ezért írja Pál egy helyen – biológiailag még nagyon is élő önmagáról: „mi is halottak voltunk vétkeink miatt”.

Gondoljunk a példázatbeli elveszett bárányra, arra az egyetlenre a százból. Kilencvenkilencen hazamentek a pásztorral szépen, de ő elkóborolt. Még él – de már a halálé. Elveszett. Nincs a pásztorral, és így eltávolodott társaitól is. Nincs otthon. A halál árnyékának völgyében jár.

Ugyanígy Ádám, a bűnös ember – Istentől elszakadt, elveszett, tehát halott. Életünk minden Isten nélküli másodpercében, lélegzetében, gondolatában, érzésében és tettében, döntésében és szavában – halottak vagyunk.

A megszakadt Isten-kapcsolat miatt vesznek erőt rajtunk félelmek, harag és szomorúság, tanácstalanság, és hozunk rossz döntéseket. Ahelyett, hogy Isten ereje, vigasztaló szeretete töltene be, szava vezetne minket.

De ezért romlanak meg az emberi kapcsolataink is, támad ellenségeskedés, rossz indulatok, meg nem értés – sokszor még a szeretteinkkel, a hozzánk legközelebb állókkal is.

És ezért mérgezi, rombolja az önmagunkkal való kapcsolatot is a bennünk támadó kétségek, önvád vagy az azt túlkompenzáló gőg, önteltség, agresszív védekezés, önmagunkkal való békétlenség, elégedetlenség.

De itt van végül az utolsó kérdés: Mit jelent az, hogy Isten eljött?

Alapjában véve értelmetlen a kérdés, mert Isten mindenütt ott van. Pontosabban mi vagyunk Őbenne, Benne létezik a tér és idő. Ahogy Pál mondja: Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Őneki tehát nem kell se menni se jönni.

Mégis így szólongat minket Jézus: Íme az ajtód előtt állok és zörgetek. Mégis így szólongatja a bűnbeesett és elrejtőzött embert az Édenkertbe érkező Úr: Ádám, hol vagy? Mert e teremtett világban mégis van egy „hely”, ahonnan – bizonyos értelemben – ki lehet csukni Istent! És ez az ember maga. Mi vagyunk azok.

Hányszor megtörténik még hívőkkel, akik magunkat az Övéinek valljuk, hogy egy-egy dolgunkból, döntésünkből, bizonyos gondolatokból, némely megnyilvánulásunkból – kizárjuk Őt.

Hogy Isten jön, azt jelenti, hogy a mi ajtónkon zörget, a mi falainkat bontja, minket szólít és hív haza – szüntelenül. Ahogy Ady fogalmazott:

„Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten…”    és

„Hallom, ahogy lelkemben lépked,
S az Ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések.”

Igen, Isten Jézus Krisztusban azért lett emberré, azért jött bele a mi istennélküli halálunkba, mert Ő a Jó Pásztor, aki megy a bárány után és szólongatja: Ádám, hol vagy?

De miért? Mért teszi ezt? Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy szeretete irántunk! Talán nagyon antropomorf, emberszerű a példa, de segít a megértésben: Ha valakit nagyon szeretünk, de távol van, mit írunk, üzenünk, a telefonba mit mondunk neki? Hiányzol!

Hiányzunk Istennek. Nincs szüksége ránk, nekünk van Őrá – és mégis. Ezért keres mindig. Mert azt akarja, hogy éljünk – Ővele. És akkor, akármi is ér a földi létben s annak végén minket, nincs halál. Ahogy Weöres Sándor írja:

„Isten gondol öröktől fogva téged.
Elméjében léted mint szikla áll.
Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
És mit változtat rajtad a halál?”