Pál Húsvétja

 

• Galatákhoz írt levél 1,11-24
• Apostolok Cselekedetei 9,1-9

„Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ő pedig megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.”

Húsvét ünnepe után vagyunk egy héttel, sok ünnepi istentisztelet után, mikor az örömhír szólt a Krisztus győzelméről a halál felett.

S mai Igénk újra rávilágít arra, hogy amiről minden húsvéti történet szól, az nem elsősorban a feltámadás kérdése. Nem a hogyan, a miként lehetséges ez egyáltalán kérdése, amit inkább nem hívők boncolgatnak, vagy várják el a magyarázatát, az érvelést. Hanem sokkal inkább a találkozás lehetősége és története az élő Jézus Krisztussal. Mert Ő él! Ahogyan mondta még kereszthalála előtt: „Megláttok majd engem, mert én élek…” és aztán: „veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”.

A feltámadás-történetek az evangéliumokban mind találkozás-történetek! Ezért lehet Pál története is húsvéti történet.

Ez a leírás többször elénk kerül az újszövetségben. Amit most Lukács tollából olvastunk, arról aztán maga Pál is sokszor beszél.

Jeruzsálemi elfogatásakor mondott beszédében, mikor majdnem meglincselik, aztán a kétéves cézáreai fogsága alatt, mikor Agrippa király előtt tesz bizonyságot. De ír erről a leveleiben is, a galatákhoz és említi az első korinthusi levele végén is. Nagyon fontos neki ez a történet.

Mindig elmondja benne, hogy ki volt ő azelőtt, mi minden volt! Volt széles körű műveltsége, magabiztos istenismerete, volt erős akaratú és dinamikus személyisége, hitérvényesítő elszántsága.

Tarsusban született és nevelkedett, ahol magába szívta a görög-római műveltséget, tudott görögül, bizonyára latinul is, ismerte a kor tudományait. De ifjúkorában gazdag zsidó szülei elküldték tanulni Jeruzsálembe, a legtekintélyesebb rabbi, Gamáliél iskolájába, hogy igazi farizeusi hit- és törvényismeretet sajátítson el.

S mindehhez valóban ott volt benne a buzgalom, a személyiségéből fakadó elszántság és aktivitás. A farizeusi hozzáállás: Majd megmutatom én Istennek, milyen jó vagyok, nem kell aggódnia, majd én érvényesítem az akaratát! Volt ismerete és tudománya, meg volt győződve arról, hogy ismeri Istent, és közömbösséggel, érdektelenséggel, világiassággal igazán nem vádolhatóan meg volt benne az elszántság is, hogy a vélt isteni akaratot érvényre juttassa.

De mindig leírja azt is, ami vele történt, ott a damaszkuszi úton. Két dologról beszél: fényről és hangról.

Először mennyei fényről, ami számára csupa-csupa veszteséget hoz. Kezdve azzal, hogy buzgó sietségében hirtelen mintha falba ütközne. Oda a lendület, az emberi erő semmivé lesz. Aztán lezuhan a földre, az út porába, és oda a nagy magabiztosság is. És megvakul. Ő, aki azt gondolta, hogy olyan jól látja, ismeri Istent, hogy meg tudja ítélni a másik embert, annak kegyességét vagy bűnösségét, és annyira tudja a saját hitét, most elveszít minden látást. De valóban veszteség mindez?

Mert aztán megszólal a hang, és megtörténik a találkozás. Amit csak így képes meghallani, ami csak így történhet meg.

Saul, Saul! Én vagyok Jézus… Elé áll, és a nevén szólítja őt. Aki azt hitte, ismer és kézben tart, hitét, önmagát, másokat, Istent – most megtudja, mert átéli, hogy tévedett. De azt is, hogy ismerve van, tartva, hordozva és most megállítva van. Megszólíttatik. Saul, hova rohansz? Mondd, mégiscsak mit csinálsz?

Bizony, ez nem valami elvont dolog, egy elmélkedő okoskodás, hanem fizikailag is valóságos megtapasztalás. Ilyen az, mikor minket megállít az Úr. És ez bizony néha nagyot üt. Mert kiderül az eddigi vakság, süketség, lelepleződik, hogy mit ér az emberi erő, a sok ezt tudom meg azt tudom, erre meg arra vagyok képes, ezt meg azt tudom felmutatni, …

Bizony nagyot üt, és Saul vakon, elgyengülve, mások által vezetve érkezik meg Damaszkuszba, hogy aztán magányosan a sötétben böjtölve üljön három napon át. Mint Jónás a hal gyomrának mélységében. De Pálnak ez a harmadnapra volt a feltámadás, ez lett az ő húsvétjává. Mert ugyan nem lát, és nem érvel harsogva, mint szokott, nem halad előre erélyesen a futott utakon – de mégis most kezd látni, és elindulni belül, önmagában.

Mégis ajándék mindez a veszteség, mert immár látja azt, aki elé állt: „Én vagyok Jézus!” Az Úr beszélget vele, s ő imádkozik. Hirtelen ráér, nincs más, rohanás és buzgó tevékenység helyett, önmagán dolgozik.

Meglát hiányokat, bűnöket, látja az életét. Megvall bűnt, tévedést, önigazságot, a sok Istennél fontosabbat. A hirtelen támadt vákuumban, hiányban, veszteségben az űrt, amibe taszítva lett, betölti Isten jelenléte, Krisztus közelsége.

Olyan ez, mint valami tavaszi nagytakarítás. Pál „nagytakarít”. Pontosabban Jézus bement hozzá, s letépi az átláthatatlanul mocskos függönyöket, kiszellőzteti az állott levegőt, a gyilkos kórt hordozót, azt az embert, aki valójában csak körbe futkosott önmagában, kiszabadítja, és igazi életútnak indítja.

Bizonyára tudjuk mind, ki és mi lett Saulból: Pál apostol! Aki öldökléstől lihegő farizeusként üldözte a Krisztus egyházát, az lett méltóvá és képessé, hogy a feltámadás és örök élet evangéliumát szertevigye Kisázsiában, el egészen Európáig. Önmagával telve alkalmatlan volt, de összetöretve és újraépülve alkalmassá lett halál helyett életet hordozni.

Most kezdjük olvasni a Rómába írt levelét, amely tele van nagyon fontos teológiai igazságokkal, mégis talán itt az elején hangzik el a legfontosabb: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit az Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát… tanúm az Isten, akinek teljes lelkemmel szolgálok az ő Fia evangéliumával… hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tietek és az enyém által.”

Az ő története most minket kérdez. Mi már húsvét után vagyunk-e? Van-e már saját húsvéti történetünk? Ismerjük-e az élő Jézust? Megéltük-e már az életünkbe vakítóan bevilágító, mégis látásra gyógyító fényét?

S mit tudunk kezdeni az élő Istenbe ütközéseinkkel? Amikor megállít, megfoszt, földre roskaszt, mikor mindent és mindenkit kizár, és azt mondja: Beszélnem kell veled. Néven szólít és megkérdezi: Mondd, mégiscsak mit csinálsz? Hová tartasz? Mit csinálsz az életeddel? Ismersz-e engem igazán? Én vagyok az élő Jézus.