Visszatérés

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 15,11-24
• Alapige: Lukács 15,17-18; Márk 2,14

„Ekkor magába szállt és ezt mondta: Útra kelek, elmegyek apámhoz…”
„Amikor továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát, aki a vámszedőhelyen ült, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az pedig felkelt, és követte őt.”

Alig több, mint két hete kicsengettek a múlt tanévről végleg, véget ért az iskola, a tanítás. Mi pedig az elmúlt héten már meg is tartottuk gyülekezeti hittanos táborunkat, elballagott végzőseinknek és felsőbb osztályba lépő felsős diákjainknak.

Minden nap Jézus egy-egy példázatával lépdeltünk tovább abba az élet-iskolában, melyben soha nincs kicsengetés, és engedtük, hogy az irgalmas samaritánus, a tálentumokat kiosztogató gazda, az elveszett juhát kereső jó pásztor és  tékozló fiú példája tanítson minket.

De nemcsak a diákok, hanem mi mindannyian az életutunk során elbúcsúzásokban és nekiindulásokban vagyunk. Mindig búcsúzunk attól, ami elmúlt, amit épp magunk mögött hagyunk. Búcsúzunk attól, amit elértünk, kivívtunk, vagy amit/akit épp elvesztünk, és nekiindulunk újra és újra, kétségekkel, aggodalmakkal vagy reményekkel, de mindig tovább.

Lehet így e földi létben egyszerűen csak fizikailag jönni-menni, akár csak átlépni a szomszédba, vagy hosszú útra kelni. Aztán lehet átvitt értelemben is az életben eljutni valamire, mások által is látható módon.

De mindannyian végigmegyünk egy belső úton is. Persze lehet ezen is magunkban örökké egyhelyben topogni, lejtőn mélyre jutni, keservesen kapaszkodni vagy szépen előre haladni, és haza találni. Járhatjuk ezt is mindig egyedül, magunkat sem találva, de lehet önmagunkkal találkozni, társra is találni, és legfőképp a velünk járó Istenre rádöbbenni.

A tékozló fiú a történetben kétszer is útnak indul. Amikor először elindul, az tölti be, az viszi előre, hogy „van valamim”! Ilyen utakon így gondolkodik az ember, van vagyonom, erőm, ifjúságom vagy már saját bölcsességem, vágyak, tervek, akarások.

Mikor az első útra indul, egyedül megy. Végre egyedül! Nem dirigál neki senki, nem kell tekintettel lenni másra, „megvalósíthatja” önmagát. És persze csapódnak hozzá biztos sokan, a vagyon eltékozlásában bőven ott vannak a haverok, a nők – ahogy a fiú bátyja később felemlegeti -, de el is tűnnek hamar, a másokkal együtt csak illúzió.

Amikor először elindul, az út nagyon könnyűnek tűnik, szinte repül! De ez az út később keservessé lesz, és a mélységbe vezet. Végre szabadnak hiszi magát, hogy birtokolja a saját életét, önmagát, pedig nem! Éppenséggel kívül reked önmagán, a belső úton el sem indul.

Mi felismerjük-e életünkben az ilyen útjainkat? Amikor az tölt be, az visz, amim van! És én mondom meg, hogy merre! Nem akarok mást cipelni, másra hallgatni, tekintettel lenni, se Istenre se emberre! Amikor először jól, remekül megy, aztán valahogy nagyon keserves lesz a vége…

A nagy én-döntésben, masírozásban, van-e szembenézés önmagammal, önmagunkkal?

Amikor a tékozló fiú második útjára indul a történetben, a disznók vályúja mellől, már nem az tölti be és viszi előre, hogy „van valamim”, hanem hogy „van Valakim”! (Sajnos sokszor az életünk ilyen felismeréséhez először a „nincs semmim” keserű megtapasztalása kell)

Mikor első útjára indult, egyedül ment, s aztán látszólagos társakra lelt, de most – bár kívülről úgy tűnhet, ugyancsak egyedül van – valójában vele van ez a Valaki. A testi-lelki nyomor mélységében megjelent számára az Atya arca, és ennek olyan közelsége, ereje, ami fordítani tudott az életén, és hazaindítani. Ott van vele ez az arc végig az úton.

Mikor először indult, talán nem is tudta pontosan, hogy hova-merre, a lényeg az volt, hogy onnan el! Abban volt biztos, hogy hogyan akar menni. Most viszont már nem annyira tudja, hogyan fog eljutni, de egyet biztosan, hogy merre tart: haza, az otthonába, apja házába, Ővele…

Az első úton könnyű léptekkel indult, és a végére lett keserves, ez az indulás azonban nagyon nehéz. Egyrészt azért, mert az ilyen belső út többnyire valami nagy mélységben kezdődik. Másrészt pedig azért, mert az induláshoz ki kell mondani, hogy elrontottam. Vétkeztem. Atyám ellen, mások ellen, önmagam ellen. De ebből lesz, van megérkezés és öröm és békesség és áldás.

A második útja egy kényszerhelyzetből, kiszolgáltatottságból, szolgaságból, nyomorból indul, de végre „belül” van önmagán, magába szállt. Belső útra indul az Atya felé – az Atyával.

Lehetséges nekünk is, újra és újra, vargabetűkből, lelepleződött illúziókból, elrontott dolgokból, bűnökből, magunkramaradásokból így elindulni életünk során, ezen az úton menni. Mert megállít Valaki – akármilyen külső úton is vagyunk éppen, napfényesen, biztos léptekkel haladva, vagy mélységben, megfáradva. Valaki, aki a lehető legmesszebb és legmélyebbre eljött értünk a saját földi, golgotai útján. Közel hajol, és arcában meglátjuk az Atya arcát, a mennyei szeretet, a hazaváró Isten arcát.

Jézus Krisztus ez, aki rálépett az emberlét halálig is elvezető útjára, hogy utánunk jöjjön, és hazavigyen. Istenhez, egymáshoz, és egy belső úton önmagunkhoz. Van Valakink!

És Ő nem azt mondja, hogy eltévedtél, elrontottad, de most indulj, majd erre meg arra menj! Hanem kézen fog és azt mondja, hogy innentől veled vagyok és nem hagylak el az úton. Kövess engem! Együtt megyünk.

Ővele ki tudjuk mondani azt is, hogy elrontottam. Vétkeztem.

Tudunk dönteni, hogy ezentúl már nem akarunk egyedül, csak Vele.

Már nem a magunk feje, vágya után, hanem bízva és várva, hogy Ő vezessen. És követjük, a kezébe kapaszkodva, akármi-akárhogyan is lesz majd az úton. Mert a jóban-szépben, de a nehézben is, Ővele az út javamra válik, az az út, amelyen járnom kell. Így indulhatunk mindannyian vissza a hétköznapokba, a családjainkba, szeretteink közé, a munkáinkba. Ezért könyörögjünk most énekelt imádságban is:

Vezess engem utadon, Magad légy az út, melyen lelkem a halálból életre jut.
Jézus, nyájas és szelíd, láss meg engemet: El ne engedd, hű Megváltóm, már kezemet!