Vetés és aratás

• Olvasmány: Máté evangéliuma 13,3-9.18-23
• Alapige: 1 Mózes 8,21-22

„Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.
[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap]míg csak föld lesz, nem szűnik meg
a vetés és az aratás, a hideg és a meleg,
a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”

Ezek Isten első szavai az özönvíz pusztítását követően. Különlegessége, hogy Isten első áldása, ígérete elsődlegesen a földhöz, a termőföldhöz kapcsolódik, és csak ezen keresztül hozzánk, emberekhez.

A jövendő élet ígérete van az Úr szavaiban: „Nem átkozom meg többé a földet; nem irtok ki többé minden élőt; nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” Egy nagy folyamatosság van ezekben a szópárokban, ami az emberi életnek keretet ad. 

Isten itt azt a rendet erősíti meg, amit a teremtéskor megalkotott. Amikor elválasztotta egymástól a nappalt és éjszakát, a különféle vizeket, és amikor a különféle égitestekkel kijelölte az ismétlődő napszakokat és évszakokat, azzal olyan rendet alkotott, ami biztonságos életkeretet nyújt az ember számára.

A mai ünnepen az új kenyérért adunk hálát, és ehhez különösen is ez a szópár kapcsolódik: „Nem szűnik meg a vetés és az aratás.” 

Vetés és aratás: Ez a kettő az egész emberi életünket átfogja. Mert amikor vet az ember, azzal egy folyamat kezdődik el, ami aztán az aratáskor beteljesedik. Amikor vetünk, akkor előre tekintünk, reménykedünk, és várjuk a gyümölcsöt. Amikor aratunk, akkor pedig visszatekintünk az elvégzett munkára, elfogadjuk azt a termést, amit kaptunk, és hálát adunk érte.

A vetés és aratás nem csupán a termőföldjeinken valósul meg, hanem az életünk sok más területén is. Naponként vetünk és aratunk. Vetünk, amikor gyermeket nevelünk, vagy unokánkat tanítjuk élet-bölcsességekre. Vetünk, amikor megálmodunk valamit, eltervezzük a jövőnket, amit aztán igyekszünk megvalósítani. Vetünk egész magatartásunkkal, a hangulattal, amit magunk körül árasztunk, a szavainkkal, melyekkel másokhoz fordulunk. – És aratunk mindig, amikor mindezek következményeit tapasztaljuk, amikor beérik a vetésünk.

A vetés és az aratás szorosan összefüggenek egymással, a következmények ugyanis előre láthatók. Erre a törvényszerűségre figyelmezteti Pál apostol a Galata gyülekezet tagjait: „amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” (Gal 6,7-8) Vagyis: az itteni életünk, döntésink, Istenhez kapcsolódásunk meghatározza a jövőbeli életünket.

Amit Pál ír, azt még rövidebben adja vissza az a mondás: „Ki mint vet, úgy arat.” Ennek igazságát hétköznapi példáink is igazolják: Ki milyen lelkületet áraszt maga körül, az fog visszaszállni őrá is. A békétlenség békétlenséget szül, az erőszak pedig erőszakot. De pozitív értelemben is igaz: Aki tud mosolyogni másokra, arra általában visszamosolyognak az emberek. A kedvesség, a megértés, a türelem, az odafigyelés nagyon jóféle magvetés ebben a világban, és igen nagy szükség van rá.

Naponként vetünk és aratunk. Vajon figyelünk-e eléggé arra, hogy mit vetünk, mit árasztunk magunk körül, miről teszünk bizonyságot tetteinkkel, életünkkel?

„Nem szűnik meg a vetés és az aratás.”

Az eddig elmondottakhoz szeretném még azt is hozzátenni, hogy nemcsak mi emberek vetünk és aratunk, hanem Istennek is van vetése és aratása.

Erről Pál egy másik levélben azt írja a korinthusiaknak: „Ti Isten szántóföldje vagytok.” (1Kor 3,9) Keresztyén gyülekezetként, hívő emberként mi így szerepelünk Isten vetésében és aratásában.

Pontosan ez a kép bontakozik ki abban a példázatban is, amit a Máté evangéliumából hallottunk. Jézus itt arról beszél, hogy a magvető szüntelenül hullatja a jó magot a földbe, annak eredményessége azonban teljesen eltérő, attól függően, hogy éppen milyen talaj várja.

Isten magvetése történik akkor, amikor Igéje hangzik közöttünk egy istentiszteleten vagy bármely gyülekezeti alkalmon. Az Ő magját hullatja akkor is, amikor kinyitjuk Bibliánkat, és olvasni kezdjük, keressük benne Urunk akaratát, útmutatását.

Az Ige-mag tehát szüntelen hull, Jézus példázatának pedig az a nagy kérdése, hogy vajon mit terem az Ő szántóföldje. Milyen talaj vagyunk mi az Ő Igéje számára? Vajon elutasítjuk-e szavát, visszapattan-e rólunk az Ige, mint a mag a keményre taposott talajról? Vagy tudunk nagyon lelkesedni egy-egy lelki felismerés miatt, de ugyanolyan hamar el is párolog belőlünk a nagy elszánás? Mennyire vagyunk befogadó talaj? Mennyire engedjük, hogy mint jó talajban, megfoganjon bennünk az Ige, és naponként gondozva megerősödjön üzenete, hogy termést hozhasson bennünk?

„Nem szűnik meg a vetés és az aratás.”

Adjunk hálát azért, hogy Istenünk az élet ígéretével fordul ma felénk, és kérjük Tőle az Ő lelki magvetését, azt a lelki kenyeret, ami az örök életre táplál!