Veled vagyok

• Olvasmány: Mózes 2. könyve 3,1-12
• Alapige: Mózes 2. könyve 3,12-14

„Mózes azt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent. De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.”

Ez a történet azt írja le, miként hívja találkozásra Isten Mózest, hogy aztán egy fontos megbízást adjon neki. Kiderül, hogy Mózesnek két különböző úton is meg kellett érkeznie Istenhez. Szó van itt egy külső útról, ez a mi esetünkben is az életünk körülményeit jelenti, eseményeket, amik meghatároztak minket; továbbá egy belső útról is, hiszen Mózesnek lelkileg is meg kellett érnie az Istennel való találkozásra, szava megértésére.

Nézzük először a külső utat. Látszólag sok esemény „véletlen” összefonódásának köszönheti Mózes ezt a találkozást. Miután megszületett, egy kosárba tették, hogy ne jusson a többi héber kisfiú szomorú sorsára. De nemcsak megmenekült valahogy, hanem a fáraó lányának éppen ott kellett fürödnie, így fejedelmi körülmények közt nőhetett fel. Aztán fiatalemberként megölt egy egyiptomit, aki nemzettársát bántotta, ezért bujdosnia kellett.

Most pedig megint egy „véletlen” folytán apósa juhait terelgetve éppen ide kellett vetődnie a Hóreb hegyéhez, a találkozás színhelyére.

Itt érthette meg, hogy semmi nem véletlenül történt az életében, hanem Isten intézte így az életét! Istennek terve volt vele, ezért alakultak éppen így a dolgai.

Régen a mozaik képek úgy készültek, hogy a csorba, törött cserépedényeket darabokra törték. Egy-egy ilyen cserépdarabka önmagában sem szép, sem pedig hasznos nem volt. Ha viszont egy hozzáértő a színe és alakja szerint a helyére illesztette, akkor máris egy kép vagy díszes minta fontos alkotórészévé vált!

Ez történt itt Mózessel, és így van a mi életünkben is. Ha mi visszanézünk, talán keserűen csak romhalmazt látunk, elrontott, kicsorbult próbálkozásokat. Látunk vargabetűket, „véletleneket”, amikről nem értjük, miért pont így kellett ennek történni. Ha azonban ezeket Isten hozzáértő kezébe tesszük, Ő az életünk minden darabkáját az igazi helyére tudja illeszteni. Így tud előttünk is kirajzolódni Isten bölcs terve.

A külső úton túl Mózesnek egy belső úton is meg kellett érkeznie az Istennel való találkozáshoz. Az Ige gyönyörűen érzékelteti azt a belső utat, lelki fejlődést, ahogy fokról fokra késszé válik Isten szava elfogadására.

Először is meg kell tanulnia a felszínnél mélyebbre látni. Furcsa dolgot lát, hiszen a csipkebokor ég, de nem ég el! Mózes ismeri a tüzet és tulajdonságait, amit viszont itt lát, az minden tapasztalatának ellentmond.

Isten ezzel befelé akarja fordítani látását. Arra akarja ránevelni, hogy ha valamit nem ért, akkor ne a felszínen keresse a megoldást, hanem forduljon befelé, keresse Istent. Mert ez a tűz valóban nem az a tűz volt, amivel főzni vagy sütni lehet. Nem az, amelyik ott lobog a kandallónkban. Ez itt Isten jelenlétét, hatalmát érzékeltette.

Ha Isten ezt a szemlélet-korrekciót bennünk is végrehajthatja, sok fölösleges kesergéstől megszabadulhatunk. Megtanulhatunk az életünk dolgai mögé látni. Ha nem érthető dolgok történnek, zavarosak, akár ijesztők, akkor nem a felszínen kutatunk, hanem Isten elé tehetjük: Mit akarsz ezzel, Uram? Mit mondasz nekem, mit vársz tőlem? Igen, egy-egy ilyen történéssel talán Isten akar megállítani bennünket.

A következő, amivel Isten ezt a belső érési folyamatot segíti Mózesnél, az maga a helyszín, ahová elvezette: a puszta. A hegy neve is a puszta jelleget erősíti, Hóreb azt jelenti: puszta, kopárság.

A „puszta” a Szentírásban nagyon gyakran az Isten előtti elcsendesedésnek és a lelki feltöltekezésnek a helyszíne. Jézus, mielőtt az evangélium hirdetésének szolgálatába áll, elmegy a pusztába. Ott emberektől távol, Atyjához viszont annál közelebb lehet, ott töltekezik fel lelkileg és készül fel a szolgálatra.

Itt is Mózesnek ilyen puszta-élményt készít Isten. Itt nincs tömeg, nincs tumultus, nincsenek fölösleges külső hangok, nincs lárma. Isten itt szólítja meg szolgáját.

Nekünk is rendszeresen szükségünk van ilyen puszta-élményre, ahol egyedül lehetünk Istennel, ahol csakis Rá figyelhetünk. Lehet ez egy félórás csendesség a napunk elején vagy végén, amikor Igét olvasunk, imádkozunk. A lényeg, hogy ilyenkor nem magunkkal, nem másokkal, nem a tennivalóinkkal vagyunk tele, hanem Istennek adjuk magunkat. Figyelünk arra, hogy mit mond Igéje által.

Ezek a körülmények segítik el Mózest egy nagyon fontos felismerésre. Arra, hogy ő önmagában teljesen alkalmatlan az Istentől kapott feladatra.

Isten azt kéri, vezesse ki népét Egyiptomból, mire Mózes ezt mondja: Ki vagyok én egy ekkora feladathoz? Hogy is lehetnék képes ilyesmire? Hiszen Nélküled alkalmatlan vagyok, erőtlen és tehetetlen!

Ebben az alapállásban, ebben az alázatban is bizony van mit tanulnunk Mózestől. Az, hogy elismerjük a tehetetlenségünket, az nem valami végleges önfeladást vagy porba hullást jelent. Ellenkezőleg! Ez az alázat a nyitott kezünk, amit Isten majd megtölthet. A nyitott és engedelmeskedni kész szívünk, amelybe Isten a maga ajándékaival és erejével beléphet.

Pontosan így történik itt is Mózessel. Egy egészen különleges kijelentést kap Istentől. Amikor Mózes megkérdezi: Mit mondjak majd, ki küldött engem? Mi a neve? Erre Isten így válaszol: „Vagyok, aki vagyok.” Ez a nevem, ha majd kérdezik. Mondd: „A Vagyok küldött engem hozzátok.”

Ez a kijelentés nem Isten „létezéséről” beszél, hanem sokkal inkább a cselekvéséről! Ez a „vagyok” a héberben egy folyamatos igeidőben van, ami nemcsak a jelent, hanem a jövőt is magába foglalja. Azt mondja Isten: Én az vagyok, aki vagyok és leszek! Abban ismersz meg engem, amit veled és a népemmel cselekedni fogok. Az vagyok, aki ott állok melletted a feladatodban, aki segíteni foglak, és vezetlek!

Veled vagyok. Ez Isten legfontosabb mondandója Mózesnek, és nekünk is. Amikor Jézus megszületik, Immánuélnak nevezik, ami ezt jelenti: Velünk van az Isten. Amikor Jézus elküldi tanítványait a misszióba, ezt mondja nekik: Veletek vagyok minden egyes napon!

Istennek ez a szava mint erős abroncs tartja össze a mi életünket is. Adja meg nekünk Isten, hogy egyre többször felismerhessük Őt, hogyan munkálkodik az életünk külső és belső körülményeiben, hogyan tesz alkalmassá az Ő szolgálatára!