Te vagy menedékem

• Olvasmány: 1 Sámuel 22,1-6a; 23,13-15.25; 24,1
• Alapige: Zsoltárok könyve 61,1-5

„A karmesternek: Húros hangszerre. Dávidé.
Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra!
A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem.
Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem!
Hiszen te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen.
Hadd lakjam mindenkor sátradban, hadd meneküljek szárnyad oltalmába!”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]D[/fusion_dropcap]ávid imádságai nem íróasztal mellett születtek, hanem egy-egy valós élethelyzetben, konkrét élményből fakadnak.

A felolvasott zsoltár hátterét például ezek a szavak világítják meg: „Vezess el engem a kősziklára! Te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen.”

Két szó válik most fontossá ebből az Igéből: Menedék és bástya. Dávid az Istent menedéknek és bástyának nevezi mindazok számára, akik Hozzá menekülnek.

Dávid ezt gyakran megtapasztalta. Abban az időszakban keletkezett ez az imádság, amikor ellenségei állandóan üldözték. A Bibliaolvasó Kalauz mostanában ezeket a történeteket hozza elénk Sámuel 1. könyvéből.

Ekkor még Saul a tényleges király, de az Úr választottja és felkentje már Dávid. A nép őt szereti, mert az Úr vele van, és győzelemre segíti ellenségeivel szemben. Saul mardosó féltékenységében keresi az alkalmat, hogy megölhesse. Dávidnak folyamatosan változtatnia kell rejtekhelyét, mert mindig akadnak árulók, akik nyomra vezetik az ellenséget.

Dávid tehát mint űzött vad, állandóan menekül, küzdelmek és próbatételek nehezítik életét, mégis arról tesz bizonyságot, hogy menedék és bástya az Isten. – Igen, a külső kedvezőtlen körülmények mit sem változtatnak ezen! Az imádkozó ember, aki Istenhez kiált, és egészen Rá bízza magát, oltalmat talál Nála.

Menedék és bástya. A két kép voltaképpen ugyanazt mondja el Istenről, de egy kicsit másként, s a különbségek fontosak lehetnek.

A menedék nem egy állandó hely, inkább alkalmi. Például menedékbe húzódunk az égető nap elől; vagy behúzódunk az eresz alá, amikor váratlanul zivatar csap le, és szakadni kezd az eső. A menedék nem lakóhely, hanem csupán ideiglenes megoldás, de éppen akkor, éppen abban a helyzetben nagyon fontos, akár életmentő is lehet.

A bástya már erőt és állandóságot sugall. A bástya egy jól megépített erődítmény, ahol teljes biztonságban érezhetjük magunkat. A bástya nem mozgatható ide-oda, állandóság van benne, mindig visszatérhetünk a védelmébe.

Isten mindkét módon átélhető. Biztosan mi is megtapasztaltuk már, hogy egy váratlan helyzetben hogyan adott nekünk menedéket Isten. Bajba kerültünk, de volt egy barát, aki mellénk állt, jött valaki, aki megvigasztalt, fölsegített minket.

És ismerhetjük azt az élményt is, hogy milyen bástya nekünk Isten. Erővel vesz körül, biztonságot ad. Őt nem kell mindig máshol keresni, mert mindig ott van mellettünk, és bármikor megtalálhatjuk.

Menedék és bástya az Isten.

Dávid imádságának és ezeknek a képeknek a hátterében a kőszikla áll. Érezzük ebben az imádságban, hogy a magas kősziklára való feljutás nagyon fontos, meghatározó élmény volt Dávid számára. Nem véletlenül.

Az előbb felolvasott Igében hallottuk, hogy bujdosásainak időszakában többször is bizonyos sziklavárakban talált búvóhelyet, ahova embereivel együtt behúzódott. Az Adullám-barlang környékén is volt egy ilyen sziklavár, aztán Zíf-pusztában is sziklavárakban tartózkodott, és Én-gedi sziklaváráról is olvasunk.

Vajon mik lehettek ezek a sziklavárak? Ne gondoljunk kiépített erődítményekre, ezek sokkal inkább természetes képződmények voltak. Olyan magaslatok, amiket sziklafalak vettek körül, nehezen megközelíthető, jól védhető rejtekhelyek. Jeruzsálemtől délre, a Hebrón környéki hegységben sok helyen alakult ki ilyen sziklaszirtes magaslat.

Ezekben a sziklavárakban Dávid azt éli át, hogy Isten oltalmazza őt. Isten nem adja őt ellenségei kezébe, nem hagyja elpusztulni, hanem védelmet nyújt neki. A sziklavárak nem pusztán katonai szempontból lényegesek Dávidnak, hanem ezek magáról Istenről szóltak, az Ő közelségét és oltalmát jelentették neki.

„Vezess el engem a kősziklára! Te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen.”

Egy-egy konkrét élethelyzetben mi is így tapasztalhatjuk meg Isten védelmét. Abban, hogy valaki mellénk áll a bajban, és segítséget nyújt; abban, hogy életünk dolgai váratlanul mégiscsak jó irányt vesznek; abban, hogy sok kínlódás után egyszer csak kisimulnak előttünk a dolgok, út nyílik előttünk, amin elindulhatunk; – mindezekben Isten védelmező szeretete válik valósággá.

Sziklavár az Isten, menedék és bástya.

Isten oltalmazó jelenléte és ennek szimbólumai kezdettől fogva végigkísérik az Ő választottait.

Az emberiség ős-történetében az első tárgy, amin keresztül Isten menedéket nyújtott, a bárka volt. Noé és családja ebben vészelték át az özönvíz mindent elmosó pusztítását. A bárka segítségével indulhatott újra az élet az egész földön, így Isten megmentő szeretetének szimbóluma lett.

Noé és az özönvíz története egy szövetségkötéssel zárul. „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt” – mondja Isten.

Péter apostol a bárkával kapcsolatban egy másik nagy szövetségre, a keresztségre emlékezteti olvasóit. Azt írja: A bárka megmentett nyolc embert, de ennél sokkal többet, „titeket is megment ennek képmása, a keresztség”. (1Pt 3,20)

Amit Dávid átélt a sziklavárban, amit Noé és családja átélt a bárkában, az mindannyiunké lehet, akik Krisztushoz tartozunk, az Ő nevére megkereszteltettünk. Isten megmentő szeretete így öleli át az egész emberiséget.

Tudjuk Luther Mártonról, hogy nehéz helyzetekben újra meg újra a saját keresztségére gondolt, ami őt Krisztushoz kötötte. Ez volt a kapaszkodója. Baptizatus sum, meg vagyok keresztelve! Hozzád tartozom, Krisztusom, a Tiéd vagyok: Te mented meg életemet.

Emlékeztessük mi is magunkat újra meg újra Istennek velünk kötött szövetségére, a Krisztushoz kötött életünkre, a keresztségünkre! Jézushoz tartozásunk bizonyosságából születhet meg bennünk is ez az imádság: „Vezess el engem a kősziklára! Te vagy sziklaváram, menedékem, erős bástyám az ellenség ellen.”

Válaszoljunk az Igére Luther hitvalló énekével:

„Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk.
Ha Ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk.
Az ős ellenség most is üldöz még,
nagy a serege, csalárdság fegyvere,
nincs ilyen több a földön.” 
(591. ének)