Tárgyalóteremtől – meghitt otthonig

 

• Olvasmány: Zsoltárok könyve 50,1-15
• Alapige: Zsoltárok könyve 50,14-15.23

„Hálaadással áldozz az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat!
Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.
Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”

A mai ószövetségi Igéből hallottunk egy részt az úrasztalától. Ennek két leggyakrabban idézett Igéje: „Hálaadással áldozz az Istennek”, és „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején”. Ezeket rendszerint elválasztjuk egymástól, mintha nem is tartoznának össze. Az elsőt adakozáskor, adomány gyűjtéskor szoktuk idézni, a másikat pedig a bajban, a nyomorúság idején. Pedig ez a kettő, az Istennek történő áldozat és az Isten segítségül hívása nagyon is összetartozik, és nem véletlen, hogy itt is egymás mellett vannak. Nem mindegy azonban, hogy ezeket hogyan kötjük össze.

A vallások történetében az ember kezdettől fogva arra használta az áldozatot, hogy befolyásolja a maga istenét, pl. segítse meg a háborújában. Így volt ez az Izráelt körülvevő kánaáni népek esetében is, azért mutattak be áldozatot a Baálnak, hogy az termékennyé tegye földjeiket. Ez a gondolkodás Isten népére is hatással volt, és ebben a zsoltárban Isten ezt a torzulást akarja tisztázni népével.

A zsoltárt olvasva úgy érezzük, hogy egy tárgyalóteremben vagyunk, egy bírósági tárgyaláson. A Bíró itt maga az Isten, aki a felperes is egyben. Perbe hívja népét, az övéit, a kegyeseket, ők itt az alperesek. A per arról szól, hogy Isten, a felperes szövetséget kötött népével, az alperesekkel, és most eljött az ideje a vizsgálatnak: ki hogyan teljesítette a megállapodást. A tárgyaláson kiderül, hogy a nép gyakran mutat be áldozatot Istennek, de az a baj, hogy csak ezt csak érdekből teszi. Áldozatuk nem őszinte, és ez bántja, sérti az Urat. Perbe hívja népét, mert a szövetség nem erre köttetett.

Az Ige megértéséhez fontos látni, hogy mi is az áldozat? Áldozat az, amikor valamit a sajátunkból önként odaadunk Istennek. Lehet ez valami konkrét értéktárgy, pénz, de lehet ennél tágabban is érteni. Áldozunk akkor is, amikor időt szánunk Isten dolgaira. És áldozat az is, amikor erőnkből, tehetségünkből adunk Istennek, amikor az Ő ügyéért, az Ő szolgálatában fáradozunk.

A tárgyaláson elsőként a tulajdonjogot tisztázzák: Kié az áldozat? Kinek a tulajdonában van? Az alperesek mondani kezdik a Bírónak: Természetesen a mi értékeink ezek, a mi állatainkból, a mi terményeinkből áldozunk. A miénk, hiszen mi dolgoztunk érte, mi fáradoztunk, mi izzadtunk a földjeinken, hogy jó termés legyen. Azért adunk ezekből neked, hogy te is megadj nekünk mindent, amire szükségünk van. Hiszen nagy Isten vagy, minden bajból megmenthetsz, minden mélységből meg tudsz szabadítani minket. Mi adunk neked a mienkből, te pedig védelmet adsz nekünk.

Azonban egyszercsak, mintha hályog hullana le a szemükről, rádöbbennek, hogy teljesen rosszul látják, félreértik az egész helyzetet. És tisztán hallják Istent, a Bírót, amint ezt mondja: Miről beszéltek ti? Hát nem én alkottam az egész világot? Enyém az egész Mindenség! Én alkottam minden hegyét, völgyét, minden zugát. Ismerem minden fáját, bokrát, és minden rajta lakó élőlényt. Enyém minden hegy, erdő, minden állat és növény, amiből ti áldozatot mutattok be nekem! Enyém az idő, enyém minden erő, és tőlem jön minden élet!

Halljuk-e mi is tisztán ezt a Bírót? Nemcsak itt, a tárgyalóteremben, hanem másutt is a Bibliában alaptézis, hogy mindent Istentől kaptunk. Pál apostol így ír a korinthusiaknak: Mid van, amit ne kaptál volna? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna? (1Kor 4,7) Bizony, mi is sokszor beleesünk abba a hibába, hogy azt képzeljük: Mindent a saját erőnkből értünk el. Mi dolgoztunk, mi fáradtunk érte, tehát a miénk. Pedig az életünkkel együtt az időnket, az erőnket, és még a génjeinket, a tulajdonságainkat is Istentől kaptuk ajándékul.

Igen. Ez az Ige annak felismerésére hív minket: „Hálaadással áldozz Istennek”, mert Tőle kaptál mindent. Nézz vissza az életedre, lásd meg, amit kaptál, és adj hálát az életedért. Lásd meg a szeretteidet, a társaidat az életed útján, és adj hálát értük.

Az áldozat nem fizetség. Nem azért adok valamit Istennek, hogy Ő is adjon nekem. Ellenkezőleg! Azért tudok bármit is odaadni Istennek, mert mindent már jóval előbb az Ő kegyelmes kezéből megkaptam!

Az áldozatunk az Istennel való kapcsolatunkról szól. Minél közelebb vagyunk Hozzá, annál inkább látjuk, hogy minden az Övé, és ha mi adunk valamit, az Övéből adunk Neki. Minél bensőségesebb a kapcsolatunk Istennel, annál tisztábban látjuk, milyen hálával tartozunk Neki ajándékaiért.

És szintén a Vele való kapcsolatunk felől érthetjük ezt a biztatást is: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején”. Isten segítségét nem lehet kifizetni semmiféle áldozattal. Nem is lehet Őt kényszeríteni semmivel. Minél közelebb, minél szorosabb kapcsolatban vagyunk Istennel, úgy lesz egyre természetesebb, hogy Tőle kérünk és kapunk segítséget. Hozzá fordulunk a bajban. Nem úgy, hogy utoljára még Istent is kipróbáljuk, mint egy „utolsó szalmaszálat”, hanem mi mint gyermekei mehetünk Atyánkhoz. A világ legtermészetesebb módján, gyermeki bizalommal, hiszen hova mehetnénk Rajta kívül? Hová mehetnénk a gyászunkkal, ha nem Istenhez, aki Krisztus által legyőzte a halált? Hová mennénk a legtitkosabb félelmeinkkel, ha nem ahhoz a Jézushoz, aki a legközelebb van hozzánk, aki megért, meghallgat, és támaszt tud nyújtani? „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Ahogy idáig elérkezünk, azt érezzük, hogy megváltozott a helyszín. Már nem egy Bíró előtt állunk. Már nem tárgyalóteremben vagyunk, hanem egy meghitt otthonban! Már nem számonkérnek minket, hanem szeretettel hívnak. Már nem ítéletet kapunk, hanem bátorítást. Már nem Isten által vádlottak, nem alperesek vagyunk, hanem Isten gyermekei.

Az Ige arra bátorít minket, hogy tegyük meg ezt az utat, ezt a pár lépést Isten felé. Mert egy bírósági tárgyaláson idegenként is ott lehetünk, de ott kimért, hideg a hangulat. Innen érkezhetünk meg a meghitt otthonba, az Atyai házba, ahol ismernek minket, szeretnek, és a nevünkön szólítanak. Ez a hazaérkezés lehet a mi legszebb áldozatunk, hiszen így önmagunkat adjuk Istennek.

Nagyon fontos, hogy ennek a zsoltárnak az üzenetét beleállítsuk a legnagyobb áldozatnak a fényébe. Mert Jézus Krisztus áldozata tette lehetővé, hogy békességünk legyen Istennel. Az Ő áldozata teszi lehetővé, hogy ítélet helyett kegyelmet kapjunk, hogy tárgyalóterem helyett meghitt otthonban élhetünk. Jézus testvéreiként lehetünk mi Isten gyermekei.

Így léphetünk rá a hazafelé vezető útra, mert az Ő gyermekei vagyunk, és ezért fordulhatunk egyre inkább gyermeki bizalommal a mi Atyánkhoz, fogadhatjuk el Tőle ajándékait, és adhatunk Neki mindenért hálát.