Találkozás a Feltámadottal

• Olvasmány: János evangéliuma 20,1-10
• Alapige: János evangéliuma 20,11-18

„Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.”

Húsvét hajnalán Jézus sírjához mentek az asszonyok, hogy elvégezzék a test megkenését, amit ilyenkor szokás volt. Azonban üres sírt találtak. Elmentek, hírül adták ezt a tanítványoknak, akik közül kettő elment a sírhoz, majd miután látták az üres sírt, elmentek. Mária ekkor érhetett oda. Ott állt a sírbolt előtt és sírt. Annyi megrázkódtatáson ment keresztül, és most még azzal kellett szembesülnie, hogy eltűnt a szeretett Mester teste is. Mária válságban volt. Korábban Jézus közelében meggyógyult, Krisztus hét ördögöt űzött ki belőle, így egészen megváltozhatott az élete, rendbe jöhetett körülötte minden. Jézus közelében jó volt, megnyugodhatott és biztonságban érezhette magát, Jézus közelében mindenre volt válasz. De most itt van az üres sír mellett, egyedül, és kérdések kavaroghatnak benne: hová lett, miért történt ez, mi lesz most? Úgy érzi, egyedül maradt, elveszítette a fogódzót az életében.

Pedig nem ez történt. Mert Jézus ott van. A felolvasott Igében elénk tárul ez a kép: ez a megtört asszony a nyitott sír előtt, és mögötte ott áll Jézus. Így kívülről csupán ezt nézve nem is lehet érteni a helyzetet. Miért szomorú Mária? Ott van vele Krisztus, miért sír hát? Az angyalok is ezt a kérdést teszik fel neki. Valójában nincs oka az elkeseredésre. De az emberi gyász annyira leköti, hogy nem veszi észre a feltámadott Urat, olyan mintha lepel lenne a szemén.

Mi is vagyunk így. Vakká válhat a szemünk a válságok során. Hiszen megannyi probléma lehet a munkahelyen, a családban, betegségek miatt, lehetünk gyászban, és mindezek nyomaszthatnak, és a kilátástalanság érzését kelthetik. És megszólalnak bennünk olyan kérdések, hogy Isten ilyenkor hol van? Magunkra hagyott minket? Miért történik ez velünk, miért kell ezt átélnünk, egyedül? Belefeledkezünk a szomorúságunkba. És Isten, akit mi annyira keresünk, végig velünk van. Ahogy a költő írja: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

De olyan Istenünk van, aki nem haragszik ránk ezért a vakságért, viszont el akar juttatni a felismerése. Hogy lássuk Őt, hogy találkozzunk Vele, hogy vigasztalást kapjunk, és Vele éljünk. Amikor válságban vagyunk, a világ próbál megoldásokat adni, de ezek csak pótlékok. A válságokra a keresztyén ember válasza sokszor az, hogy nem kell félnünk, térjünk meg, és akkor minden rendben lesz. De ha éppen mélységben vagyunk, akkor ezek a szavak sem tudnak segíteni.

De Jézus egészen máshogy válaszol. Máriát megszólította, szeretettel fordult felé, megkérdezte miért sír. Figyelt rá, törődött vele. Az asszony ekkor még nem ismerte fel, azt gondolta, a kertésszel beszél. De elmondhatta neki panaszát. A változás pedig akkor történt meg, amikor Jézus a nevén szólította az asszonyt.

Gondolhatunk persze arra, hogy a felismerés a hangjának szeretetteljes, ismert csengése alapján történt. De ennél sokkal fontosabb az, hogy a jó Pásztor ismeri a juhait, nevükön szólítja őket, és a juhok megismerik a pásztor hangját. Minket is így szamon tart Jó Pásztorként, és szólít az Isten, hogy vigasztalást adjon. Az az Isten, aki ezt nekünk is mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1).

Amikor Mária felismerte Krisztust, meg akarta fogni Őt, de ezt Jézus nem engedte. Jézus ezzel arra akar mutatni, hogy feltámadása nem ennek a világnak a körébe eső dolog, hanem túlmegy annak határain. Hogy Ő nem a korábbi földi életbe tért vissza, hanem itt valami más, valami új kezdődött, ami számukra megfoghatatlan csoda és titok.

Mert mi emberek hajlamosak vagyunk rá, hogy csak földi viszonylatban gondolkodjunk, mindent e világ keretihez akarunk kötni, azon nem tudunk túllépni. Amíg Jézus földi működéséről van szó, addig rendben, érthető, voltak persze csodák, de az még belefér, no de a feltámadás, hát az már sok, az ellentmond a tapasztalatainknak. De ezzel saját magunkat fosztjuk meg a lényegtől, a valódi vigasztalástól, a Feltámadott Úrral való közösségtől. Értelmünk akadálya így a hitnek.

Mert a feltámadás keresztyénségünk alapja. Mert a feltámadás örömüzenete az, ami nekünk reménységet ad. Ez az evangélium, a jó hír, az örömhír. Hogy „Isten úgy szerette ezt a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, annak örök élete legyen” (Jn 3,16). Krisztus megváltott minket, meghalt a kereszten a mi bűneinkért, és legyőzve a halált feltámadt a harmadik napon. Krisztus feltámadása által pedig már most új életre támaszt minket is, Krisztusban élhetünk.

A húsvét legnagyobb vigasztalása mégis az, hogy Krisztus feltámadása záloga a mi feltámadásunknak is. Krisztus nem maradt a halálban, és minket, az Ő testének tagjait sem hagy ott. És Krisztus megváltó munkája által Atyja a mi Atyánk, az Istene a mi Istenünk. De míg számára ez eleve így van, addig számunkra Őáltala lehet így. Isten gyermekei lehetünk.

A Krisztussal való találkozás mindig megbízatást is jelent: az Urat kell hirdetni. Mária miután látta a Feltámadottat, elment a tanítványokhoz és hírül adta nekik. Egy ekkora örömöt meg kellett osztania. Aki csak megbizonyosodik arról, hogy Jézus élő Úr, így adja tovább ezt az örömhírt. De hogyan tudjuk megtenni? Hirdetjük Krisztust már azzal is, hogy ma eljöttünk a templomba. Mert bizonyságtétel egy gyülekezet léte, ahogy látják őket templomba menni, ahogy hallják az istentisztelet kezdetét jelző harangszót. Hirdetjük, hogy ez a nap különleges, történt valami nagyon fontos, ami nekünk személyesen fontos, amiért elindulunk. Minden vasárnapi istentisztelet örvendezés és hálaadás Krisztus feltámadása miatt.

Mária gyászában ment a sír felé, hogy megkenje a testet, a nyitott sír előtt sírt, most pedig örömmel ment hírül adni mindazt, amit átélt. A Jézussal való találkozás változást hozott az életébe. Az Ő megszólítására megfordult, és a lelkének állapota is egészen megváltozott. Sírni ment, és örömhírt hirdetve jött el onnan. A Jézussal való találkozás ilyen. Meggyógyít, vigasztalást ad, és valami egészen új örömöt ébreszt a szívünkben.