Szomjazó életek

• Olvasmány: Mózes 2. könyve 17,1-7
• Alapige: János evangéliuma 7,37

„Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz énbennem!”

A mai napon emlékezünk a 66 évvel ezelőtti forradalomra és szabadságharcunkra. Soká tartó szabadság nem lett belőle, jött utána a véres megtorlás, de valami mégis megváltozott az addigi belpolitikában. Vannak még köztünk, akik fel tudják idézni az akkor történteket, és vagyunk mi, akik eleink hősiességre emlékezünk – ünnepelünk.

Szabadulástörténet az is, amit most olvastunk, Izraelnek az Egyiptomból való kivonulása, szabadulása története. Istennek az Ő népéért vívott szabadító harca. Ők is ünnepelték, még több mint ezer évvel később is.

Az előbb énekelt, jól ismert dicséretünkben a megnyílt szikla és a belőle omló, életadó víz képe jelent meg. Jellegzetes képe volt ez ennek az ünnepnek. A lombsátor ünnepen, mely a zsidóság akkori legnagyobb és legvidámabb ünnepe volt, a pusztai vándorlásra emlékeztek: Isten vezetésére Mózesen és a tűz- és felhőoszlopon keresztül, az Úr gondoskodására és védelmére a szükségben.

Az egy héten át tartó ünneplés mindennapos, esténkénti szertartásán a főpap egy másfél literes díszes kancsóval kiment a Siloám forrásához, és telemerítette azt. Majd a nép kíséretében bevonult a templom udvarára, és az áldozati oltárra öntötte. Hálaáldozattal emlékeztek arra, mikor a pusztai szomjazásban, Mózes botjának érintésére Isten kősziklát hasított ketté, és abból bővizű forrás fakadt. Isten életet adott, megmentette őket.

Az utolsó napon pedig ezt a szertartást egymás után hétszer ismételték meg, így végül több mint tíz liter, bőségesen folyó víz árasztotta el az oltárt. És nem véletlen, hogy ezen az utolsó, legnagyobb napon állt fel Jézus, és kiáltott hangosan, és hívta a valóban Isten után szomjazókat.

Szomjúságról és vízről egy nemrég olvasott kutatás eredménye jutott eszembe, miszerint valójában az emberek nagy átlaga tulajdonképpen szomjazik. Pedig nem is afrikai, száraz éghajlatú, szegény országok lakosairól volt szó, hanem a fejlett országokéról.

Kiderült, hogy messze nem iszunk annyit, persze vizet, mint amennyit kellene, amennyire a szervezetnek valójában szüksége lenne. És észre sem vesszük! Csak azt érezzük, hogy kissé feszültebbek vagyunk, vagy hogy már megint éhesek – mert összetéveszthető a két érzés – , vagy azt, hogy mintha kezdene fájni a fejünk. Már azon gondolkodunk, hogy mit is kellene bevenni… Pedig elég lenne egy nagy pohár friss víz!

Nem csak egy-két korty, s nem kóla vagy szörp vagy mégoly finom és nemes bor, hanem víz! Naponta körülbelül három liter! Máskülönben lassul az anyagcserénk, felhalmozódnak a méreganyagok, nő a vérnyomás, károsodik a szervezet. Észrevétlen szomjazunk…

Mennyivel könnyebb észrevenni a szomjúságot, mikor egy forró nyári napon a szabadból érkezünk haza, vagy néhány órát dolgozunk a kertben. Esetleg sportolás vagy kemény fizikai munka után. Fel is sóhajtunk: Hű, de szomjas vagyok! De nagyon jó kép ez a lelki életre is!

Sokszor hallom azt egyházon kívüliektől, hogy a vallás a gyengéknek, betegeknek, öregeknek való. Nekik kell a vigasztalás, bátorítás, a hit valamiféle istenségben. Nos, igen. Ahogy a nagy prédikátor Spurgeon fogalmazott: „Jézus azokon segít, akik nem tudnak magukon segíteni, és senki másnál nem találnak segítséget.” Merthogy azok fordulnak Őhozzá. Éppenséggel mert ők könnyebben észreveszik, hogy szomjazik az életük.

Vannak nagyon-nagyon sokan, akik pusztán emberi erejükből, akarásaikból, reményeikből még élnek, mennek előre a pusztai úton célok felé. De ez nem jelenti azt, hogy a Jézus közelsége, jelenléte nélkül élő embereknek ne lenne szüksége Rá. Hogy az „isten-szomjúsággal” teremtett embernek ne lenne életszükséglete a Vele való kapcsolat. Észrevétlen szomjaznak…

És bizony itt vagyunk mi, akik hiszünk Őbenne, akik egyszer már megismertük az életadó forrást, mert találkozhattunk Vele. Akik akkor nagy örömmel és hittel ittunk, és tömlőinket is megtöltöttük, mint Isten népe a pusztában. De lehet, hogy nem mindig keressük a forrást, annyi a hétköznapi gond, feladat, munka. Istentiszteletre sem mindig érünk oda, reggelenként-esténként sincs mindig erő már az imádságra. Tömlőinkben egy idő után megposhad a víz, És talán mi sem döbbenünk rá, hogy szomjazunk. Hogy kiszáradt a szívünk, a reményünk, a hitünk, az örömünk…

Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám! – kiáltja Jézus.

Halljuk meg, vegyük észre, hogy a Megváltó nem csak a még egyházon kívüli hitetleneket hívja, de nem is csak a gyászolókat, vagy a betegeket, vagy csak az öregeket! Hanem a szomjazókat! Legyenek azok akár még csak keresők, vagy mindennapokba belefáradt-fásult hívők, gyászolók vagy akár újszülöttnek örvendezők, betegek vagy erős-egészségesek, gyülekezeti tagok, lelkészek. Jöjjetek és igyatok! Éledjetek, újuljatok, erősödjetek a Vele való közelségben, elcsendesedésben, imádságban, könyörgő vagy magasztaló éneklésben! Gyógyuljatok! Hogy menni tudjatok tovább az úton. Mert Krisztus valóban az élet vizét adó szikla.

Őrá mutat a pusztai vándorlásban Mózesék előtt álló sziklaszirt, Őróla beszél minden zsoltár, ami Istent erős várnak, biztos menedéknek és megtartó kőszálnak nevezi. Őróla szól a példázat is. A szikláról, amelyre építhetjük az életünket, nem a homokra, amit kimoshatnak alólunk az életünk viharai. Ő a szegletkő, akiben Isten hatalmas szeretete közel jött hozzánk, aki megtartja életünket. És Ő a Mindenható kegyelmének erős sziklája, aki valóban meghasadt értünk, hogy nekünk életet adjon. Az Isten Egyszülött Fia meghasadt, megtöretett értünk a kereszten, hogy nekünk örök életet adó forrásunkká legyen.

Ez a hatalmas és mégis értünk hasadó, megnyíló Kőszikla hív minket arra, hogy mi is tudjunk megnyílni. Őszintén, szomjúságainkkal, hiányainkkal, fenntartások és félelmek nélkül Őhozzá jönni, és inni. Megnyílni, és szomjas szívünkbe fogadni az ő szavát, jelenlétét, erejét. Jöjjetek és igyatok! Kérjétek el az Ő Lelkét, akit ígért az Őt szeretőknek, keresőknek. Kérjetek naponta erőt, útmutatást, bocsánatot és békességet, megtisztulást és reménységet, szeretetet és hitet.

Emlékszem, régebben is aszályos időszakokban mennyit aggódtunk a kiszáradó földek, az elapadó Balaton miatt. Aztán jött a télen és tavasszal a sok eső és hó, és elmosta ezt az aggodalmat. Egészen megtelt a tavunk, sőt, áradni kezdtek a folyók. Idén újra lehetett hallani az aggódó hangokat. Megint száraz a föld! Sóhajtoztunk ismét, s ha kellett és aki tudott, öntöztünk. Nem csoda, hiszen a természet részei vagyunk magunk is.

De testvérek, ha fel tudjuk ismerni a föld szomjúságát, s hogy mennyire fontos az életet adó víz, merjük és tudjuk felismerni a saját életünk szomjúságát is! Vegyük észre, ha már kiszáradtak a vándorutunkra hozott tömlőink, és halljuk meg a hívást: „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám!” Újra és újra.