Szőlőtő gyümölcse

• Olvasmány: Apostolok cselekedetei 9,10-20
• Alapige: János 15,1-11

„Maradjatok énbennem és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.”

Legnagyobb ünnepeink üdvtörténeti jelentőségűek, Jézus Krisztus életeseményeihez köthetők. Télen a karácsony, tavasszal a húsvét, nyár elején a pünkösd. Ősszel nincs ilyen. Október végén mégis tele vagyunk ünneppel. November 1. piros betűs ünnep, az elhunytjainkra emlékezünk, mi keresztyének a feltámadott Krisztusban hívő reménységgel. Október 31. a reformáció emléknapja, október utolsó vasárnapja pedig hálaadási ünnep az új borért, szőlőért, az élet gyümölcseiért, magáért az életért.

De a szőlőnek a Szentírásban végig önmagán még ennél is sokkal túlmutatóbb jelentése van: Isten ültetése, belépése és jelenléte ebben a világban – és sokszor jelképezi magát Isten népét, az Ószövetségben Izraelt, az Újszövetségben pedig a keresztyénséget és a tanítványi létet. 

Mindennek pedig az alapja, hogy kétezer évvel ezelőtt Isten olyan szőlőt ültetett a világba, amely örökké termő tő marad. Ez az emberré lett Isten Fia, Jézus Krisztus, aki ma is szól, most is éppen beszél hozzánk, kérlel és bátorít-vigasztal, erőt ad. Ez a tő az élet, az Örök Élet forrása. S ez a szőlőtő azért ültettetett, hogy minket befogadjon, nekünk életet adjon! „Ti énbennem, én tibennetek.”

Ezek a szavak azt jelentik, hogy Jézus Krisztus értünk jött a földre, miattunk szenvedett, helyettünk halt meg, halála a mifelettünk hozott ítélet volt, feltámadása a mi életünk. „Énbennem vagytok!” – így ölel minket magába Jézus szeretete: Én vagyok a szőlőtő, te pedig az én szőlővesszőm vagy. Kiválasztottalak, megváltottalak, befogadtalak. Nem te választottál engem, hanem én téged. Hozzám tartozol, mert én szeretlek téged, és ez ajándék, az élet ajándéka és lehetősége!

És bizony van, ami rajtad múlik: „Maradj bennem!”, ebben a szeretetközösségben és „Teremj gyümölcsöt!” Mit jelent ez? Ezt segít megérteni a két tanítvány, Saul és Anániás története, melyet a Bibliaolvasó Kalauzunk hoz ma elénk.

Saulnak, a későbbi Pál apostolnak a történetét jól ismerjük, a személyiségét, életét, a damaszkuszi úton történt „pálfordulást”, s hogy ki lett belőle azután. Íme, egy bőven termő szőlő! Mennyi jó adottsága volt: tanult, művelt, több nyelven beszélő, a Szentírást és a pogány népek kultúráját is jól ismerő, személyiségében buzgó, energikus, tettrekész valaki volt.

Valóban olyan könnyű volt neki? Hát nem! A történet elején azt látjuk, hogy „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” vagy, ahogy később maga vall róla: „féktelen őrjöngésemben” irtja a keresztyéneket. Rossz tőből egy meddő, sőt gyilkos élet növekszik… Utólag már könnyű nekünk látni a sok jó adottságot, de ő maga a Jézussal való találkozás után három napot a vakság sötétségében, kétségek mélységében tölti. Hirtelen látja a bűneit, célt tévesztettségét, elrontott életét: Mi lesz most? Mire vagyok én még jó?

De Anániás, akit Jézus küldeni akar hozzá, is így gondolkodik róla: Ezt az embert választottad, Uram? Biztos? Tudod, hogy ki ez és milyen?

Az Ige először ezeket a kérdéseket teszi fel nekünk: Gondolunk így magunkra? Mikor úgy rámutat az életünk bűneire, az elrontott dolgainkra? A savanyú vagy romlott terméseinkre… Hogy ugyan, mire használhatna engem Isten? Nem vagyok alkalmas… És gondolunk így másokra? Hogy ugyan már, tudjuk, hogy milyen, kutyából nem lesz szalonna… 

A történet másik szereplője Anániás. Ki ez? Sehol máshol nem szerepel a Bibliában, semmit sem tudunk róla. Egy kis epizódszereplő a nagy páli alak árnyékában, nagy történetében… De hát tényleg olyan jelentéktelen dolog a Bibliában név szerint szerepelni? Azt nem tudjuk, ki volt, miket tett még Anániás, de azt igen, hogy itt bizony az emberileg lehetetlen krisztusi tőből fakadó gyümölcsöt termette – engedelmes volt! És Isten fontosnak látta, hogy a Szentírásba ez belekerüljön.

De van egy másik könyve is, az „Élet Könyve”, amibe fel van jegyezve minden és mindenki! Ha nem is vagyunk nagy Pál apostolok, csak Istennek kis „anániásai” – Ő ismeri és számon tartja minden szolgálatunkat, engedelmességünket, életünk minden Őneki kedves fürtöcskéjét!

Könnyű Anániásnak sem volt. Egyetlen kis feladatáról olvasunk, ami csak egy láncszemecske az üdvtörténetben – de tudjuk, hogy ez a szem mennyire fontos volt! Hogy elmenjen a magába roskadt Saulhoz. Mert őbenne Isten ment el hozzá! Pedig voltak Anániásban kétségek: Ki ez? Milyen ember? Érdemes egy lépést is tenni, szájat jártatni érte? 

És voltak benne félelmek is bizonyára: Igenis, tudom, ki ez! Micsoda gyilkos gyűlölet van benne, és hatalma is van érvényt szerezni annak. Bebörtönöztet, megkínoztat, kivégeztet keresztyéneket! (Mert valóban ezt tette Saul.) És mégis, Anániás elmegy. A küszöbről sem fordul vissza, bemegy. És a halálos ellenségének azt mondja: Testvérem!

Volt már, hogy nehéz volt valahová bemennünk, valakihez odamennünk? Jézusnak engedelmeskedve – mert csakis így lehet – testvérként nézni rá, és úgy megszólítani? Vagy volt már, hogy nem sok értelmét láttuk annak az egy mondatnak, üzenetnek? Mert ő nem olyan, úgyse hallja meg, nem is érti… a gyermekem, az unokám, a szomszédom, a munkatársam… De mentünk. És elmondtuk. És csak Isten tudja, hogy az nem lesz-e elvetett, egyszer majd termő maggá egy életben! Amit mi tudhatunk, hogy engedelmesen és Istenben bízva tesszük a dolgunkat, ami ránk bízatott.

Hogyan lehetséges ez? Ebben a történetben mi a közös Anániásban és Saulban? Egyetlen szó: „látomásban”. Ez azt jelenti itt konkrétan, hogy imádságban. De olyan imádságban, amiben valóban élő kapcsolat van! Nem üres-szép vagy gépies szavak, hanem igazi beszélgetés Istennel. Ez a „maradjatok énbennem és én tibennetek” titka, jelentése!

Saul böjtöl, vakságban és csendben várakozik, és bűnbánattal, teljesen nyitott szívvel vágyódik az igaz Isten után. Anániás pedig úgy beszélget az Úrral, hogy érződik, ez a megszokott, a természetes, ő ebben él. Válaszol és kérdez, készséggel, engedelmességgel és őszinteséggel. 

Isten ott van, mikor imádkozunk, és az ilyen imádságokra válaszol: jelenlétével megszólít, megelevenedő igéket hoz elő emlékezetünkből, dolgozik bennünk, látást ad, bátorít, megnyugtat, utat mutat – a szent tőből áramlik mindez… Ahogy a szőlőtő nedvei átfolynak az ágakba, úgy van bennünk Jézus, Igéje és Szentlelke által: „beszédeim tibennetek”. Átadta az Atya rábízott üzenetét, a megváltó kegyelem örömhírét. Odaadta nekünk önmagát – a testté lett Igét – a kereszthalálban. S adja önmagát minden nap: táplál, erősít, vezet, megújít, vigasztal, nevel minket.

És mindezt azért, hogy növekedjünk, teljesedjünk, célt-értelmet nyerjen az életünk. Hogy gyümölcsöt teremjünk. Jézus hív és indít: Táplálkozzatok belőlem – igehallgatásban, naponkénti igeolvasásban, imádságban, elcsendesedésben és legyen bennetek készség, hogy ezt az életet növekedni-teremni engedjétek!