Szikla-Forrás

• Olvasmány: Ézsaiás könyve 12
• Alapige: János evangéliuma 7,37-39

„Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni.”

Az ünnep, amit az ige említ, a korabeli zsidóság legnagyobb és legvidámabb ünnepe volt. Ezen a Lombsátor-ünnepen Izráel a pusztai vándorlásra emlékezett, amikor a sivatagos kietlenben Mózes által maga Isten vezette őket. Táborhelyről táborhelyre mentek, sátrakban laktak, s mikor tartalékaik elfogytak, és szomjazni kezdtek, az Úrhoz kiáltottak, Ő pedig forrást fakasztott a sziklából.

Hét napon át tartották, mialatt sátrakban aludtak és ettek, és ünnepélyes felvonulásokkal, zsoltárénekléssel magasztalták Istent. A hét mindennapos, esténkénti szertartásán a főpap egy másfél literes díszes kancsóval kiment a Siloám forrásához, és telemerítette azt. Majd a nép kíséretében bevonult a templom udvarára, és az áldozati oltárra öntötte.

Az utolsó napon pedig ezt a szertartást egymás után hétszer ismételték meg, így végül több mint tíz liter, bőségesen folyó víz árasztotta el az oltárt. Ezen az utolsó, legnagyobb napon állt fel Jézus, és kiáltott hangosan.

A Szentírásban, de a mindennapi életben is gyakran találkozunk a hasonlattal: az emberi élet maga is olyan mint egy út, egy útonjárás. És ahogyan egy út is lehet néhol könnyű, árnyas ligetek és hűs patakpartok menti, néhol pedig nehéz, sziklás és sivatagos, ugyanúgy az életutunk is lehet könnyebb és nehezebb is. Mikor a barátok, a család, a társunk szeretete vesz körül, nehezen kivívott sikerek vagy váratlan ajándékok öröme emel, vagy éppen mikor csalódunk, magunkra maradunk, kudarcok, veszteségek és szomorúságok érnek. A mostani járvány mindannyiunknak – és vannak, akiknek nagyon is – nehéz időszak…

Akár ehhez, akár ahhoz, mindenképpen kell az erő, hogy tudjunk állva maradni, továbblépni, megbocsátani, reményt nem veszteni és tovább menni vagy újra kezdeni. Egy hosszú útra pedig mindig próbálunk felkészülni. Elegendő élelmet és mindenekelőtt elég innivalót kell magukkal vinnünk. Az Egyiptomból való meneküléskor Izráel is vitt magával tömlőkben vizet, tartalék élelmet, de a hosszú vándorlásban át kellett élniük, hogy vizük megposhadt, tartalékaik elfogytak.

Az ige ma a mi élet-vándorlásunkra is rákérdez: Meddig tartanak ki, mire elegek a saját emberi tartalékaink, erőforrásaink? Mire elegek az induláskor gazdagon felpakolt terveink, reményeink, elhatározásaink, a nagy akarások? Meddig tartanak ki a barátságok, szeretetek, szerelmek? Mire elég a fizikai erőnk, a testi egészségünk, az anyagi biztosítékaink? S ha ezek elfogynak, honnan merítünk, hova fordulunk?

Izráel átélte, hogy szomja csillapítására Isten az állott tömlővíz helyett friss forrásvizet adott. Mikor éhségtől szenvedtek, a száraz maradékok helyett Istentől friss fürjhús és manna hullott az égből. Ha túlerőben lévő ellenség támadta meg őket, és veszélyben forgott az életük, megtapasztalták, hogy valami emberfeletti erő harcolt értük, és győzelemre segítette őket.

Átélték azt, hogy nincsenek egyedül! Hogy az Úr maga megy velük, és gondoskodik róluk. Átélhették, mert nem a maguk feje, hanem a tűzoszlop és a felhőoszlop után mentek. Átélhették, mert – ha néha kétségbe estek is – nem adták fel, nem fordultak vissza. Mivel a pusztában nem csak önmagukat látták, meg a kietlenséget és az ellenséget, hanem Istent is, aki velük volt! Látták Őt, és tudtak könyörögni, tudtak újra és újra hozzá fordulni, erőt meríteni.

Erre emlékezett a Lombsátor ünnep. És nagyon fontos, hogy minden időben tudjunk emlékezni az életünkben eddig átéltekre, tudjuk szabadulásainkat, Istenünk gondviselését ünnepelni. Talán éppen a legnehezebb időben megszámolni, számba venni az áldásainkat…

Ezen az ünnepen vesz részt Jézus is. Jelen van, sőt belekiáltja az ünnepbe: Most is, Őáltala, az Őbenne való hitben MINDIG ez az áldó mennyei Atya van velünk. Ezt ígérte azon az ünnepen Jézus a zsidóknak, és ezt ígéri ma nekünk: a velünk lévő, velünk jövő, mindig velünk maradó Istent. Ennek az ígéretnek a beteljesítője Isten Szentlelke.

Mert a Teremtő Atya gondviselő kegyelmével mindig körülvesz bennünket, Jézusban pedig egészen közel jött hozzánk, emberré, testvérünkké lett ebben a földi vándorlásban. De nekünk adott Lelke által minden eddiginél közelebb jöhet és jön hozzánk! Hogy bennünk világító tűzoszlop, belső erő, vigasztalás, békesség, mindig-remény, mindig-öröm legyen.

Számos kutatás szerint az emberek nagy átlaga valójában szomjazik. Kiderült, hogy messze nem iszunk annyi vizet, mint amennyire a szervezetnek szüksége lenne. És észre sem vesszük! Csak azt érezzük, hogy kissé feszültebbek vagyunk, vagy hogy éhesek (összetéveszthető a két érzés!) vagy azt, hogy mintha kezdene fájni a fejünk. Már azon gondolkodunk, hogy mit is kellene bevenni. Pedig elég lenne egy nagy pohár friss víz!

Sokszor hallom azt egyházon kívüliektől, hogy a vallás a gyengéknek, betegeknek, öregeknek való. Nekik kell a vigasztalás, bátorítás, a hit valamiféle istenségben. Nos, igen. Ahogy Spurgeon fogalmaz: „Jézus azokon segít, akik nem tudnak magukon segíteni, és senki másnál nem találnak segítséget.” Merthogy azok fordulnak Őhozzá. Éppenséggel mert ők könnyebben észreveszik, hogy szomjazik az életük!

Vannak nagyon sokan, akik pusztán emberi erejükből, akarásaikból, reményeikből még élnek, mennek előre a pusztai úton célok felé. De ez nem jelenti azt, hogy a Jézus közelsége, jelenléte nélkül élő embereknek ne lenne szüksége Rá. Hogy az „isten-szomjúsággal” teremtett embernek ne lenne életszükséglete a Vele való kapcsolat. Észrevétlen szomjaznak…

És bizony mi, akik hiszünk Őbenne, akik egyszer már megismertük az életadó forrást, mert találkozhattunk Vele, akkor nagy örömmel és hittel ittunk, és tömlőinket is megtöltöttük, mint Isten népe a pusztában. Aztán azóta valahogy talán ritkábban keressük a forrást, annyi a hétköznapi gond, feladat, munka. Istentiszteletre sem mindig érünk oda, esténként sincs mindig erő már az imádságra. Tömlőinkben már rég megposhadt a víz. És talán mi sem döbbenünk rá, hogy szomjazunk.

Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám! – kiáltja Jézus. Jöjjetek és igyatok! Éledjetek, újuljatok, erősödjetek! Mert Krisztus valóban az élet vizét adó szikla. Őrá mutat a pusztai vándorlásban Mózesék előtt álló sziklaszirt, aki valóban meghasadt értünk, hogy nekünk életet adjon. Az Isten Egyszülött Fia meghasadt, megtöretett értünk a kereszten, hogy nekünk örök életet adó forrásunkká legyen.

Merjük és tudjuk felismerni a saját életünk szomjúságát! Vegyük észre, ha már kiszáradtak a vándorutunkra hozott tömlőink, és tudjunk őszinte imádságokban hozzá fordulni, a gyülekezet közösségébe Őhozzá jönni, Őt keresni, Őrá figyelni. Beengedni Őt az életünkbe: erőfeszítéseinkbe, döntéseinkbe, kapcsolatainkba. Kérni naponta erőt, útmutatást, bocsánatot és békességet, megtisztulást és reménységet, szeretetet és hitet.