Szenvedés értelme

• Olvasmány: Márk evangéliuma 13
• Alapige: Lukács evangéliuma 9,57-58

„Amikor mentek az úton, valaki ezt mondta neki: Követlek, akárhova mégy. Jézus azonban így felelt: A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”

Különös beszélgetésnek vagyunk tanúi a Jeruzsálembe vezető úton. Jézust még elég sokan követik, akik látják csodatételeit, átélik gyógyításait, és hallgatják tanítását. Ahogy közelednek a főváros felé, talán egyre többen reménykednek abban is, hogy a Názáreti majd a változás szelét hozza el, és megújul, felemelkedik Izrael sorsa.

Jézus azonban egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy népvezér. Mi ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy ha valaki követőket akar szerezni magának, akkor kiszínezi, könnyűnek és kívánatosnak tünteti fel terveit, a nehézségekről és áldozatokról pedig keveset szól vagy éppenséggel hallgat.

Urunk azonban imént hallott szavaival szinte maga riaszt el követésétől, mintha népszerűtlenné akarná tenni a saját ügyét. Pedig nem tesz mást, mint őszintén és egyenesen beszél. Nem ígérget, és nem áltat.

Ami az állatnak a barlang vagy a fészek, az az embernek az otthon, a védettség, oltalom az élet viharai, kudarcai ellen. A családi élet melegsége és boldogsága. Mindenki arra törekszik, hogy megmeneküljön bajtól, betegségtől, fájdalomtól, hogy minél jobban sikerüljön az élete. Végül is ez egy természetes emberi törekvés, és helyes is.

A keserű csalódásokhoz vezető hatalmas tévedést akkor követjük el, amikor Istent kőművesnek és biztosító társaságnak akarjuk felfogadni saját emberi terveinkhez. Építse fel, amit elképzeltem, adja meg, amit akarok, segítsen és oltalmazzon a bajtól, én meg cserébe hiszek Benne, talán még el is járok időnként istentiszteletre, adakozom. Aztán ha ez nem így történik, kiábrándulunk, elveszítjük a hitünket, megszólal bennünk a vád és a kétség: Isten nem szeret, nem segít, elhagyott vagy talán nincs is!

Csakhogy Jézus soha nem ígérte, hogy minden betegségből meggyógyít, hogy fényes karriert, sikereket, vagy felhőtlen emberi kapcsolatokat ajándékoz. A fájdalom és szenvedés mindannyiunk közös sorsa.

Talán mind tudjuk, halljuk, mi történik most Afganisztánban. Hogy az ott élő Krisztus-követők közül sokan menekülnek vagy menekülnének az iszlám agresszív formája, a tálibok uralma elől. Nincs többé számukra fészek, otthon… S miközben imádkozunk ottani keresztény testvéreinkért – itt Európában, Magyarországon, szembesülünk a saját kérdéseinkkel, kétségeinkkel is. A saját egyéni életünkre nézve is, próbákra, nehézségekre, veszteségekre – de egy 4. járványhullám előtti iskolakezdésre készülve azzal a kérdéssel mindenképpen, hogy miért engedi meg, engedi ránk! Isten ezt a pandémiát.

Milyen útravalót tud és akar nekünk adni ebben Isten Igéje?

Tőle nyerhetünk erőt és látást arra, hogy a nekünk osztályrészül jutott szenvedés nem csak rombol, hanem építhet is, nem csak megszegényít és kifoszt, hanem gazdagabbá és teljesebbé is tehet. Hogyan, miért?

Mert, őszintén szólva, a mi emberi realitásunk sajnos az, hogy a mélységeink tudnak igazán önreflexióra, önismeretre tanítani, az Istennel való kapcsolatunkra rákérdezni, bűneinkre, út-tévesztéseinkre rámutatni, a bensőnket megújítani, az életünket újrarendezni. Ahogy ezt Babits is megértette, és megfogalmazta:

„Mint bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog: ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem? Krisztus Urunk, segíts meg!
…
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró? Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába. Krisztus Urunk, segíts meg!

Aztán ilyen útravaló lehet az Ő szeretetének, a szenvedő szeretetnek átélése. Mi olyan valakit követünk Jézusban, aki a legtöbbet: halálakor a teljes magárahagyatottságot szenvedte, ami valaha e földön embernek osztályrészül jutott. Aki mindenkinél jobb, igazabb, ártatlanabb volt, hontalanként járt közöttünk, tűrte, hogy kigúnyolják, leköpjék, keresztre feszítsék, és mégis megbocsátott és szeretett. Helyettünk, miattunk és értünk halt meg. Isten ezen az igazságtalanságon át öntötte ki szeretetét erre a világra, és győzte le a gonoszt.

Mert minden szenvedéssel együtt, nekünk győztes Krisztusunk van. Olyan, Aki eljön majd az ég felhőin, megítél minden gonoszt és eltöröl minden szenvedést, és a Vele való tökéletes közösségbe ölel minket, az övéit. Mert a keresztény embernek nagyobb, egészen más távlata van az életre a lét valóságára nézve, mint a: „meglesz-e nekem a jutalmam, áldásokban gazdag és tökéletesen gondtalan földi életem a hitemért cserébe”! Nekünk a földi halál nem a vég, nekünk a történet nem ennyi és kész!

Ezért nem kell, hogy minden próba és veszteség vereség legyen és tragédia. Ha a vitákban nem nekem adnak igazat, ha nem ismerik el, mennyit fáradok, milyen áldozatokat hozok, ha nem szeret és nem hálás az, akivel jót teszek, ha nem bocsát meg az, akinek én megbocsátok. A szeretet szenvedésében, a legmélyebb magányban tud Istenünk a legközelebb jönni hozzánk, és megpróbálni, megerősíteni, újra-építeni a hitünket.

Amit Tőle nyerhetünk, az annak a megértése, hogy a fájdalmat és nehézségeket nemcsak „elszenvedni”, de elfogadni és felvállalni is lehet. Ha Jézust követjük, az nem egy fogcsikorgató tehetetlen tűrést, hanem nagyon is aktív magatartásra való elszánást jelent.

És végül útravaló, hogy bár fontos, hogy a hívő ember belső lelki békességre jusson, bűnöktől megtisztuljon, megkötözöttségekből megszabaduljon, de a legfontosabb, hogy Isten eszközévé, Isten üzenetévé válhasson minden életre adott válaszában. Hogy otthagyjuk Isten keze nyomát a világunkon: családban, munkahelyen, faluközösségben, gyülekezetben.

Jézus a munkatársaivá akar bennünket tenni, olyan emberekké, akik az életükkel kiábrázolják, és ha kell szavakkal el is mondják, hogy van megbocsátás, remény, vigasztalás, mennyei erőforrás! Akiken keresztül kiárad Isten szeretete, öröme, békessége a többi ember felé.

Ez az Úr hív most minket követésére, szenvedésre, megújulásra, bűnbánatra, Hozzá fordulásra, gyógyulásra és szeretetre.