Szentháromság

• Olvasmány: János evangéliuma 14,12-21
• Alapige: Efézusi levél 1,3-5.13

„Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által… Őbenne pedig titeket is, akik hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek, eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel.”

Egy hete még pünkösdöt ünnepeltük, az első gyülekezet létrejöttét, az egyház „születésnapját”, s bizonyára sok igehirdetés hangzott akkor is arról, hogy mi is valójában az egyház.

Mi az egyház? A világból, mely azt körbeveszi, melynek valóságában él, sokféle válasz érkezik erre. Látják az egyházat az egész világot valamilyen módon áthálózó szervezetnek, vagy éppen intézményben testet öltött történelmi múltnak, hagyománynak. Tartják az Istenről szóló tanítás hordozójának, tudós hivatalnak, de bizonyos etikai normák megszólaltatójának is.

Mindez részben igaz is. De a mai ige rámutat, hogy az Isten egyháza ezen a földön mindenekelőtt: közösség!

Közösség egyrészt egymással. A velünk közös hitben élő emberekkel. Szédítő belegondolni, hogy – ahogyan Pál apostol és a Heidelbergi Káténk is fogalmaz – Isten a világ kezdetétől fogva annak végéig gyűjti egybe benne az övéit. Hogy Ábellel, Mózessel, Ábrahámmal, a prófétákkal, az apostolokkal, Lutherrel és Kálvinnal, saját hitvalló őseinkkel mind egy közösségbe tartozunk, ahogyan majdani leszármazottainkkal is.

Ebben a közösségben együtt vagyunk holtakkal, akiktől már elbúcsúztunk, de akik „az élők Istenénél” az örök életre megőrizve vannak. Élőkkel, szerte a világban, akik – ahogy ma mi is – templomokban ünneplik a vasárnapot. Eljövendőkkel, akik még meg sem születtek, de Isten már kiválasztotta őket a maga számára.

Egy közösségben vagyunk azokkal, akiket ismerünk személyesen, talán még gyerekkori közös hittanórákról, vagy a mai gyülekezeti mindennapokból. De olyan egyháztagokkal is, akikről csak hallunk, olvasunk – ismert énekes, népszerű műsorvezető, református újságban, interneten megismert aktív-hívő egyháztag… S egy közösségben vagyunk számunkra teljesen ismeretlenekkel is. Hogyan lehetséges ez?

Emberileg nézve lehetetlen egy ilyen közösség! Ám mégis lehetséges, mert mi nemcsak egymással, hanem mindenekelőtt az élő Istennel vagyunk közösségben! Azzal az Istennel, aki nemcsak a világot, az embert, de magát a szeretetet, a kapcsolatot, a közösséget teremtette!

Ma Szentháromság vasárnapja van, s ilyenkor sok igehirdetés próbálja megfogalmazni, körbejárni Isten egységének és hármasságának titkát.

Van, aki képekkel igyekszik szemléltetni ezt: az Atya olyan, mint a Nap, amelynek léte és energiája életünk feltétele, a Fiú olyan, mint a napsugár, amiben ez az éltető erő hozzánk, földi emberekhez megérkezik, mert Isten Jézusban lett emberré és jött el közénk. S a Szentlélek olyan, mint ennek a napnak és sugarának minket átjáró melege, beragyogó fénye.

Én azt hiszem, ha Isten lényének titkát kikutatni, emberi módon megmagyarázni nem is tudjuk, annyit mindenképpen megérthetünk: Isten lényében belül már eleve ott van a kapcsolat, a közösség, a szeretet. Azért lehet valóságos és élő közösség az egyház, mert a mi Istenünk Ővele való közösségre hívott el minket, és így ajándékozott bennünket egymásnak.

A Szentháromság titkát én ezért most inkább a kapcsolatra nézve fogalmaznám meg: az Úr az Isten felettünk, mellettünk és bennünk.

Az Ige beszél arról, hogy az Úr magasságban és szentségben lakik. Azt jelenti ez, hogy fölötte mindennek, ami van, tehát az Isten nem egy darabja ennek a világnak, hanem rajta kívül és fölötte álló hatalom. És szentségben, tehát abszolút tökéletes tisztaságban, olyan fényben, aminek nincsen árnyéka, olyan lényegi távolságban, ami nem hidalható át sem gondolattal, sem érzéssel, sem fantáziával, sem akarattal.

Istennek ezt a mindenek fölött uralkodó dicsőségét, titokzatosságát fejezi ki ez a szó, hogy Atya. Az Atya az Úr felettünk, Ő a mi teremtőnk, életre hívónk, aki örök szeretetével akart és megalkotott minket, s ezért létezhetünk egyáltalán. Ő az, aki minden nap újra és újra dönt mellettünk, aki nemcsak felettünk magaslik, de tart is minket és gondviselő szeretetével körbevesz, ahogyan a 139. zsoltár gyönyörűen leírja.

Mert Ő nemcsak fölöttünk van valahol, hanem egészen velünk is van, olyan valóságosan, mint egy sorstárs, barát, testvér. Tehát az, Aki egészen fölötte van az emberi életnek, ugyanakkor egészen benne is van az emberi életben. Annyira, hogy részt vesz az életünkben, vele van az alázatossal és megtört szívűvel, a bánatunkban és a szomorúságunkban, mellénk áll a küzdelmeinkben, leül velünk együtt az ebédlőasztalunkhoz, magához veszi a bűneinket, velünk jön a halálunkba és mindezt olyan valóságosan és kézzelfogható módon, ahogy ezt megtette a Názáreti Jézusnak a személyében.

A Fiú tehát az Isten mellettünk, akiben a Teremtő nem hagyott magunkra, hanem eljött utánunk a földre, az életünkbe. Még a halál mélységébe is! Isten nekünk nemcsak életet adott, „kilökve” egy útra, hogy majd messziről nézze, hogyan boldogulunk, s vajon hazatalálunk-e.

Neki nem csupán teremtményei vagyunk, hanem Krisztusban gyermekei. Őbenne emberré lett, hogy – ha mi elhagytuk is őt – minket megmentő, hazavezető Édesatyánkká lehessen.

És ugyanez az Isten nemcsak a fölöttünk lévő titokzatosságában, nemcsak a velünk való sorsközösségben akar élni, hanem ugyanakkor bennünk is, a lelkünkben, a szívünkben. Ő munkál bennünk hitet, békességet, látást-értelmet, bűnbánatot, megtérést, megtisztulást, újrakezdést, erőt, megbocsátást, szeretetet. Ez a magasságos és felséges Isten benne akar lenni a mozdulatainkban, benne akar hatni a szívünkben, a gondolatainkban, a cselekedeteinkben, a szeretetünkben, az imádságunkban, a szolgálatunkban, a mindennapi kenyérkeresetben, gyermeknevelésben, mint megelevenítő és jóra vezérlő és tisztogató égi hatalom.

Istennek ez a bennünk élő és bennünket éltető titokzatossága az, amit így nevezünk, hogy Szentlélek. A Szentlélek tehát az Isten bennünk, aki belülről formál és tölt meg önmagával minket. Ő tesz képessé életünk jó-rossz kapcsolataiban, történéseiben is elvehetetlen örömre, bizalomra, szeretetre. Igazi kapcsolatra egymással és Ővele.

Isten nem érdemeinkért szeret minket, hiszen szeretett, még mielőtt megszülettünk. S azóta is, bűnös emberekként nem tudunk méltók lenni erre a szeretetre, még ha jó igyekezet van is bennünk. Amit vár tőlünk az az, hogy engedjük magunkat általa betöltve formálni, alakítani. Hogy tudjuk és akarjuk Őt viszontszeretni.