Számolj Istennel!

• Olvasmány: Sámuel 2. könyve 24,2-4.8-16.24-25
• Alapige: Mózes 4. könyve 2,32-34; 2 Sámuel 24,15-16.25

„Ennyien voltak, akiket számba vettek Izráel fiainak a nagycsaládjaiból. Összesen hatszázháromezer-ötszázötvenen voltak a táborban, akiket számba vettek seregeik szerint. De a lévitákat nem vették számba Izráel fiai között, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. Izráel fiai eszerint jártak el. Pontosan úgy táboroztak hadijelvényeik szerint, és úgy indultak el mindnyájan nemzetségenként, ahogyan Mózesnek megparancsolta az Úr.”
„Az Úr tehát dögvészt bocsátott Izráelre, és meghalt a nép közül hetvenezer ember. De amikor az angyal Jeruzsálem ellen nyújtotta ki a kezét, hogy elpusztítsa, bánkódni kezdett az Úr a veszedelem miatt, és ezt parancsolta az angyalnak: Elég! Most már hagyd abba! Az Úr angyala ekkor éppen a jebúszi Arauná szérűje mellett volt…. Majd oltárt épített ott Dávid az Úrnak, és égőáldozatokat meg békeáldozatokat mutatott be. Az Úr pedig megengesztelődött az ország iránt, és megszűnt a csapás Izráelben.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] Bibliaolvasó Kalauz szerint a Mózes 4. könyvét kezdtük olvasni, aminek latin neve: Numeri, vagyis Számok könyve. Az első 5 fejezet csak arról szól, hogy számba veszik Izráel népét. Először Mózes az Úr parancsára törzsenként megszámolja a hadrafoghatók számát (603.550), aztán bemutatja, milyen sorrendben kell nekik törzsenként táborozni és csatába indulni. Majd megszámolják külön az elsőszülött fiúkat, és a lévitákat is. Ennek a sok számolásnak az lehet az értelme, hogy Isten népe Kánaánt készül elfoglalni, ezért fel kell mérniük erejüket.

Népszámlálásról hallottunk a Sámuel 2. könyvéből is, de erről azonnal feltűnik, hogy valami igen nagy baj van vele. Dávid iszonyúan felhergelte vele Urát. – Nézzük csak meg, hogy mi is ezzel a gond? Miért baj az, ha egy király számba veszi a népét? Mózesnek szabadott, Dávidnak nem?

A hétköznapi életben mindannyian gyakran számolgatunk, felmérünk, számontartjuk dolgainkat. Így teszünk a pénzünkkel, mert tudnunk kell, hogy mire mennyit szánhatunk. És így teszünk az időnkkel is, felmérjük, mi fontos nekünk, és aszerint hozunk döntést, hogy mire szánjuk oda az időnket. És ugyanígy teszünk az erőforrásainkkal is, felmérjük, hogy melyik munkára, feladatra adjuk erőinket, és melyikre nem.

Dávid a népszámlálásra hadseregparancsokát, Jóábot küldte. A király (akárcsak Mózes) a hadrafogható embereket számoltatta össze, hogy megismerje országa haderejét. – Mi volt a különbség? – Dávid NEM Isten parancsára tett így! Mózesnek ezt kifejezetten megparancsolta az Úr, mert erre akkor szükség volt, Dávid azonban nem kapott ilyen utasítást, mert az ő idejében erre semmi szükség nem volt. Dávid tehát önmaga miatt akarta látni királyi hatalmának nagyságát. Minden szálat a saját kezébe akart venni, hogy bebiztosítsa magát. Ez volt a baj. Ez az egész számolgatás, a katonák számbavétele csak önmaga nagyságáról szólt; saját egóját, önbizalmát erősítette, – viszont bizalmatlanságot jelentett Isten felé! Pedig ha valaki, akkor éppen Dávid tudhatta volna, hogy Isten oldalán a harcokat soha nem a létszám döntötte el. A győzelem soha nem a Góliátok nagyságán vagy ellenség túlerején múlik, csakis Istenen.

Látjuk tehát: Nem magával a számolással van baj, hiszen tényleg tudni kell, hogy a családi kasszából mire és mennyit kell félretenni. Baj akkor van, amikor ezeknek a mi kincseinknek, erőinknek elkezdünk túl nagy jelentőséget tulajdonítani! Amikor Isten kezéből kivesszük az irányítást.

Eszünkbe juthat Jézus egyik példázata, a bolond gazdag esete: Nála sem magával a gazdagsággal volt baj, hanem azzal, hogy már minden gondolata csak ekörül forgott, hogy hogyan építsen nagyobb tárolókat, hová tegye a sok terményt, a gazdagságát. Mindezekben a saját egóját, nagyságát csodálta, és azt gondolta: ő így már minden eshetőségre biztosítva van… Nem számolt viszont Istennel, aki egyedüli Úrként adhatja az életet, és vissza is veheti!

Dávid először büszkén számolhatta haderejét, – de aztán hamarosan lesújtva számolhatta a halottait. A büntetés, ami az országot sújtotta, félelmetes volt, de nagyon beszédes és tanulságos.

Tanuljunk mi is ezekből a számokból! A népszámlálás eredménye 800 ezer kardforgató ember az északi országrészben, és 500 ezer délen, összesen 1 millió 300 ezer katona. Kétszer annyi, mint Mózes idején. Ennyi volt Dávid hatalma, nagysága, önbizalma. Ebből vont le Isten 70 ezret, akik meghaltak a dögvész miatt. Ez jelezte Isten haragjának nagyságát, ennyi kellett, hogy Dávid visszataláljon Urához.

Gondoljuk végig saját életünkben, hogy honnan várunk mi győzelmet és a támogatást! Miben van a mi „1 millió 300 ezrünk”, amiben reménykedünk, amire támaszkodunk, amit saját erőnknek gondolunk?

És a súlyosabb kérdés: Miben van a mi „70 ezrünk”, a veszteségeink? Amikor magunkon éreztük Isten csapásait, mert elvett valamit tőlünk (akár kézzelfogható értéket, vagy egy embert, társat, egy támaszt, vagy éppen az egészségünket). És vajon képesek vagyunk-e még ekkor is meglátni az Ő kegyelmét, szeretetét, mellyel visszavár minket? A történetbeli „70 ezer” az egészhez képest talán nem is tűnik soknak, de emberéletben mérve iszonyú nagy ár volt. Ez a veszteség azonban nemcsak Isten haragját, hanem egyúttal kegyelmét is jelzi! Hiszen nem engedett ennél többet elpusztulni, hanem megállította a csapást.

Végül lássuk még, hogy pontosan hol szűnt meg a csapás, és hogyan.

Dávid hamar rájött, hogy esztelenséget követett el, az Úr haragja azonban akkor szűnt meg, amikor Jeruzsálemhez ért a pusztítás. Azon a helyen Dávid megtalálta a valódi bűnbánat és az engesztelés helyét. Oltárt épített Arauná szérűjén.

Különleges hely ez: Áldozatok helye, Istennel való békekötések helye. Ide, a Mórijjá hegyére jött fel Ábrahám a fiával, amikor Isten próbára tette hűségét. Végül nem kellett fiát feláldoznia, hanem megerősödhetett Isten ígéretében (Gen 22). Most ugyanezen a helyen állt meg a pusztítás, és hamarosan itt fogja felépíteni Salamon az Úr templomát. (2Krón 3,1-2)

Ez a hely tehát ezután is az áldozatok, az Istennel való békekötés helye marad. Izráel még hosszú évszázadokon át itt keresheti és találhatja meg Istent, köthet vele békét, adhat neki hálát áldozataival, – egyszóval utat találhat Istenéhez. Találkozhat Vele.

Adjunk hálát Urunknak, hogy van nekünk is ilyen „oltárunk”, békekötő helyünk, van templomunk. Fontosak ezek a kézzel épített szent helyek, ahol összegyűlhetünk, Urunkkal találkozhatunk, hálát adhatunk Neki.

De hogyan is lehet egy templom a békekötés és a találkozás helyévé? Pál erre a kérdésre Krisztus nevével válaszol: „Általa van szabad utunk egy Lélekben az Atyához!”

Igen, van szabad utunk, van szabad bejárásunk az Atyához, Krisztus által nekünk is van lehetőségünk a találkozásra, megbékélésre Istennel.

Adja meg nekünk Isten, hogy tanulhassunk Dávid példájából: Amikor számolgatjuk a pénzünket, az erőnket vagy a tehetségünket, jusson eszünkbe, hogy soha nem elég csak az emberivel számolni. Mindig számoljunk viszont Istennel! Számoljunk az Ő kegyelmével és szeretetével, naponta találjunk vissza Hozzá, hogy a gyógyulás és békesség útjára léphessünk!