Szabadítás, vezetés, oltalom

• Olvasmány: Zsoltárok könyve 105,23-45
• Alapige: 2 Mózes 12,30-32.40-41.13,21-22

„Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes szolgája, meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott. A fáraó még éjszaka hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta: Induljatok, menjetek ki népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az URat, ahogyan kívántátok. Vigyétek juhaitokat és marháitokat is, ahogyan kívántátok, csak menjetek! … Izráel fiai négyszázharminc esztendeig laktak Egyiptomban. A négyszázharmincadik esztendő végén, éppen ezen a napon vonult ki az ÚR egész serege Egyiptomból. … Az ÚR pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.”

Gyönyörű indián nyarunk van most, enyhe az idő, melegen simogatnak a napsugarak. De mindannyian tudjuk, hogy jön a tél. És ez a tél megint csak más lesz, hiszen már brutális az infláció, magasak az energiaárak. Aggódunk… De bele kell indulnunk.

Ebben a tényleges, fizikailag, anyagilag és lélektanilag is nehéz helyzetben szólít meg minket a mi Édesatyánk a kalauzunk vezette Igében.

Izrael mögött ott van több, mint 400 év egyiptomi szolgaság, nyomorúság, állandó robot, amibe már beleszürkültek, szenvednek, de beleszoktak. És ebbe a mindennapi ugyanolyan körforgásba egyszer csak megérkezik az Úristen. Ebbe lép bele, ebben lép közel hozzájuk az Isten.

Akkor Mózesnek, az Úr eszközének főszereplésével elkezdődnek a csapások Egyiptomra, ahogyan Isten tépi ki az egyiptomi kötelekből, gyökerekből az Ő népét.

És amikor a 10. csapás megtörténik, az elsőszülöttek halála azon az éjszakán, azon a sötét éjszakán, amikor egész Egyiptom gyászol, valami nagyon nagy mélységből indulnak el Izrael fiai. Tudva azt, hogy egy ilyen 10. csapás után Egyiptomban már semmi sem lehet ugyanaz, mint azelőtt volt. Nem lehet maradni. Váltani kell, indulni kell.

És elindulnak úgy, hogy előttük ott a puszta. Vár rájuk a pusztai vándorlás, amiben tulajdonképpen minden ismeretlen. Minden bizonytalan – emberileg nézve. Egy puszta, ami a kietlensége miatt és az ott lakó vad népek miatt – ahogy majd tapasztalni is fogják – veszélyes és nehéz utat jelent. De azt is tudják, hogy úgy indulnak, hogy Isten azt mondta nekik: Hazaviszlek benneteket. A földre, amit ősötöknek ígértem, Kánaán földjére. Egy ígéret felé mennek!

Ebben a nekiindulásban van Istennek üzenete a számunkra – neki- és továbbindulóknak – a saját mostani helyzetünkben.

Az első az éppen az, ami Egyiptomban is történt Izraellel: hogy Isten a mindennapok szürkeségében, munkájában, gondjaiban, a leghétköznapibb elfoglaltságainkban, az életünkbe lép bele, jön közel hozzánk.

Ahogy Izraellel kapcsolatban mondta: Megláttam népem nyomorúságát. Isten nem tisztes távolból figyel minket, hanem ott van, amikor tesszük a dolgunkat, amikor fáradtan lepihenünk, amikor reggel újrakezdünk, amikor sírunk vagy örülünk, ott van egészen közel, és látja. És ebben érint meg minket.

És lehet, hogy már mi is belefásultunk, belefáradunk dolgokba, látjuk dolgokról, hogy nem jók, hogy rosszak, de annyira megszoktuk már és nem reméljük, hogy van kilépés belőle. Talán nem is várjuk. És Isten mégis ebben ragad meg minket.

Aztán, ha a 10. csapás rettenetes éjszakáját nem is éljük át az életünk során, de van, hogy meg kell rendülnie az eddigieknek, a megszokottnak, ahhoz, hogy el tudjunk indulni, hogy ki tudjunk lépni belőle. Lehet, hogy most is van olyan, hogy kicsit rendül körülöttünk vagy bennünk az eddigi valóság, az életünk.

Hogy ki tudjunk lépni belőle, abból, ami megszokott, de talán rossz, talán fárasztó teher, mit mégsem tudunk elengedni, talán állandó feszültség forrása, talán bennünk lassan ható méreg, bennünk vagy körülöttünk lévő dolgok. És néha az Úristen rendít egyet ezen a valóságon, hogy ki tudjunk lépni belőle.

Azután nekünk lehetnek nagy sóhajtozásaink, elvágyódásaink, nagy elhatározások és fogadkozások, de ahogy Izrael soha az életben nem tudott volna eljönni Egyiptomból az Úristen nélkül, úgy egyedül mi sem vagyunk képesek kilépni, szabadulni, megindulni. De Istennel igen. És Ő értünk jön, hogy kihozzon ezekből.

S ugyanúgy előttünk is – ha nem is a Sinai pusztája – de bizony egy ismeretlen út áll. Emberileg bizonytalan hónapok, Ismeretlen és bizonytalan – mondom – mert ez így is van.

Csakhogy az az Úristen, aki jön velünk, Ő nem ismeretlen! Az Ő szeretetét ismerjük. Mindazt, amit eddig tett velünk, ahogy bánt velünk, ahogy maradt velünk – azt ismerjük. Őt ismerjük – és ez elég. Az előttünk levő bizonytalanban Őbenne bízhatunk.

Aztán az előttünk álló idő, ahogy a pusztai út is veszélyes és nehéz. Hogy szomjazni és éhezni fogunk-e, amint Izrael – nem tudom. De fogunk szükséget szenvedni, ahogy eddig is. Hogy idegen népek harcosai ránk támadnak-e – nem tudom. De lesznek veszélyek, amik fenyegetnek majd.

De éppen a fenyegetettségekben, a nehézségekben lehet igazán megtapasztalni az Úristen erejét és jelenlétét. Az oltalmat és a segítséget. Lehet átélni azt, hogy a semmiből ad, hogy a kősziklából megitat, hogy az égből fürjek hullanak. Hogy a mi erőnk, amivel nem tudnánk megvédeni magunkat, egyszer csak mégis elég lesz a harchoz. És nekünk is van ígéretünk! Én vagyok a Vagyok! – mondta Isten Izrael népének és mondja nekünk. Én vagyok a veled vagyok. És ez a „veled vagyok” jön velünk.

Felhőoszlop és tűzoszlop vezette Izrael népét a pusztában. Olyan természeti képződmények, melyek gomolygók, mindig változók, kivehetetlen, kiismerhetetlen, megfoghatatlan – mert Isten ilyen. Nem lehet zsebre vágni, mint egy útikalauzt, nem mi rendelkezünk Vele, de véd, oltalmaz és vezet, ahogyan a felhőoszlop és a tűzoszlop tette.

És olyan csodálatos ebben a képben azt is látni, hogy Ő mindig úgy vezet, ahogyan épp szükségünk van rá. Nappal árnyat adott, ellenség elől takart, éjjel melegített és világított a sötétben is. Egyetlen pillanatra sem hagy ott. Néha ilyen, néha olyan – de velünk van. Ő vezet, de úgy, hogy lélekben is tudjunk lépést tartani Vele – ahogy akkor az egész nép, gyerekek és öregek is tudtak. Ezt a vezetést, ezt az oltalmat adja nekünk az Úr abban is, ami ránk vár az előttünk álló útban!

Egyetlen fontos üzenetet még hadd mondjak el ebből az igerészből: Nem arról beszél a Biblia, hogy Mózes elindult egymagában a tűzoszlop után. Vagy Áron. Vagy Mirjam. Egyenként. Nem. Egy nép vonult! Egy közösség ment, egy közösség volt vezetve. Egyenként is átélhetjük Isten szerető oltalmát és vezetését, de mai biztatása szól nekünk úgy is, mint gyülekezetnek. Vagy mint családoknak…