- Olvasmány: Efézusi levél 4,11-16
- Alapige: Apostolok Cselekedetei 20,27-28
„Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát.” Az idei január nemcsak egy új évet nyitott, hanem egy új 6 éves ciklust is a Magyarországi Református Egyház gyülekezeteinek vezetésében. A tisztújítás nálunk is rendben lezajlott, a mostani két egymást követő vasárnap pedig fontos határkő gyülekezetünk életében. Előbb Kenesén, majd pedig Akarattyán esküt tesznek az új tisztségviselők, a folytatólagosan tisztségben maradók pedig megerősítik régi esküjüket. A fogadalomtétel arra vonatkozik, hogy szolgálatukat igyekeznek hűséggel teljesíteni, úgy, hogy „az egyház hasznát mindenkor a magam haszna elé helyezem”. Mi is az egyházi tisztség? Mi ez a szolgálat, és hogyan lehet hűséggel teljesíteni? A felolvasott mindkét Ige szerint kiemelt szerep az egyházi, gyülekezeti tisztség. Ugyanakkor azonban az is nyilvánvaló, hogy a tisztségviselők mindig együtt vannak említve a gyülekezettel. Sőt, a tisztségeknek semmi értelme nem volna, ha nem volna mögötte egy közösség. Emberek, akikhez kapcsolódik a tisztségviselők szolgálata. Az Efézus 4-ben az apostol megemlít néhány akkori tisztséget, majd pedig a gyülekezetet az emberi testhez hasonlítja, amelynek tagjai egymásra vannak utalva. Isten szolgálatában is így van ez. A szem és a fül, a kéz és a láb, a gyomor és a fej, és a többi tagunk, szervünk is együttműködik, egymást támogatják, hogy az egész ember jól tudjon „működni”, egészségben és erőben tudja ellátni feladatait. Az Apostolok Cselekedeteiben abból a részből olvastam, amikor Pál egészen konkrétan elmondja presbitereknek, hogy mi a szolgálatuk lényege. Pált Rómába viszik, közben megszakítja hajóútját, és találkozik az efézusi gyülekezet „véneivel”, vagyis elöljáróival. Újszövetségi görög kifejezés szerint ők a „presbiterek”. Búcsút vesz tőlük, mert érzi, hogy többet nem találkoznak, és ekkor rájuk hagyja rendeletét, az ő hivatásuk, szolgálatuk lényegét. „Viseljetek gondot magatokra, és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát…” Ebből a mondatból én most két képet szeretnék kiemelni: az „őrzés” és a „legeltetés” képét. „Őrizőkké tett titeket a Szentlélek”. Őrizőkké tett, ahogyan régen az őröket kiállították a várfalakra. Az őrzők, az őrszemek minden időben kiemelkednek a többiek közül, általában egy-egy magaslatról kell vigyázniuk a többiekre, a táborra. Figyelniük kell, és készen kell állniuk megvédeni a rájuk bízottakat, és figyelmeztetni őket, ha veszély közeleg. Ilyen a presbiterség is, és minden egyházi tisztség. Ki vagyunk „emelve” a többiek közül, de nagyobb a felelősségünk is. Aki őrségben van, az mindig felelősséget vesz magára, vigyáz, figyel, megvéd, figyelmeztet. Van itt az Igében egy rendkívül lényeges hangsúly: Pál arról beszél nekik, hogy a Szentlélek tett titeket őrizőkké. Azért érdekes ez, mert éppen az efézusi gyülekezet vezetői állnak előtte, akiket ő maga, Pál állított szolgálatba. Mégsem azt mondja: Én neveztelek ki benneteket, hanem azt hangsúlyozza: Őrizőkké a Szentlélek tett titeket! Fontos üzenet ez mindnyájunk számára, amit komolyan kell vennünk. A politikai, helyhatósági választásokon a mandátumot mindig a közösség adja, a választópolgárok. Nálunk is így volt ez a gyülekezetben a választáskor, de azért az egyház másként működik, mint a világi közösségek. Nem csak emberi, hanem lelki közösség is, mely Isten szolgálatában áll. A Szentlélek tesz minket őrizőkké. Hisszük, hogy az Ő akarata érvényesült a közösségünk döntésén keresztül. Fontos ezt szemünk előtt tartani: Szolgálatunk az Ő megbízásából van. „Legeltessétek az Isten egyházát.” Ez a kép a megbízatásunk tartalmát mutatja meg. A legeltetésből az következik, hogy egy közösség pásztorai vagyunk. Igen, fogadjuk el ezt a szót, ezt a képet Pál apostoltól, és ne féljünk tőle: lelki-pásztorai vagyunk a ránkbízottaknak. Ez az Ige lényegében egymás mellé rendel minket munkatársként. Ugyanígy tesz az egész Újszövetség a presbiteri, a pásztori, diakónusi, püspöki és egyéb tisztségekkel. A különféle tisztségekben eltérő lehet a szolgálati terület, de ugyanazon közösségért vagyunk mind felelősek. Így nézve a lelkész is presbiter: palástos presbiter, akire a tanítás, igehirdetés szolgálata bízatik egyebek mellett. És megfordítva, a presbiterek is – a lelkipásztorhoz hasonlóan – szintén pásztorai a gyülekezetnek. Sőt, tovább is mehetünk, hiszen egyházunk vallja az „egyetemes papság” elvét. Nemcsak a tisztségviselők, hanem a gyülekezet minden egyes tagja egyúttal pásztora is a gyülekezetnek. „Legeltessétek az Isten egyházát”. Kissé leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a szolgálatunk lényege az adás, adni tudás. Ebből áll össze a gyülekezet: sok-sok „adás”-ból. Adunk a szolgálatainkból, az időnkből, az erőnkből. Adunk a megértett Igéből, a tehetségünkből, a képességeinkből. „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, legeltessétek az Isten egyházát.” Igen, a gyülekezet így tud működni, így tud létezni, hogy vannak, akik akarnak és készek is adni. Egy közismert régi példázat szerint szegény kínai jegyespár készült az esküvőre. Semmijük nem volt, ezért a meghívással együtt azt kérték a vendégektől, rokonoktól, hogy mindenki hozzon magával egy kancsó bort. Ahogy jöttek a vendégek, mindenki a dézsába öntötte a magával hozott kancsó tartalmát. Amikor azonban felszolgálták, keserű volt a csalódás: víz volt a dézsában! Ugye, nem nehéz kitalálni, mi történt. Mindenki a másikra várt. Majd a többiek megteszik, amit kell. Majd a többiek által hozott 60 kancsó borban senki nem fogja észrevenni az én 1 kancsó vizemet. Igen ám, de ha mindenki ugyanígy számol, akkor baj van. Csinálják a többiek, én pedig majd meghúzódok valahol hátul, kihúzom magam, rám nem lesz szükség, inkább a saját dolgaimmal foglalkozom… Nevezhetjük ezt közönyösségnek, vagy csömörnek, lehet ez magába fordulás, vagy egoizmus – a mi korunk egyik népbetegségéről van szó, amire a covid-os bezárkózás időszaka csak ráerősített. Az előbbi példa kissé sarkos ugyan, de arra figyelmeztet minket: Ne a másikra várjunk! Ne vizet hozzunk a gyülekezetbe, hanem bort! Legyen benne a tehetségünk, legyen benne, amit talán csak mi adhatunk, és rajtunk kívül senki más! Amit mi tudunk hozzátenni a közösségünkhöz. „Legeltessétek az Isten egyházát!” Roskasztó az a felelősség, amit ez az Ige ránk helyez, akár presbiterként, akár lelkipásztorként. Ha azonban hisszük, hogy a Szentlélek tesz minket őrizőkké, akkor higgyük azt is, hogy Ő nemcsak tisztséget bíz ránk, hanem erőt is ad hozzá! Kérjünk Istentől bölcsességet és tisztánlátást, hogy felismerjük a helyünket, a szolgálatunkat, hogy áldássá lehessünk Isten gyülekezetében.
