Önistenítő ember

• Olvasmány: Apostolok Cselekedetei 14,8-20
• Alapige: Efézusi levél 4,14-15; Zsoltárok 91,14

„Többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától, hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.”
„Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]B[/fusion_dropcap]ibliaolvasó Kalauzunkat követve az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvet olvassuk egy ideje, amely Jézus mennybemenetelével és a Szentlélek kitöltetésével kezdődik. Krisztus testben már nincs a Földön, de Lelke által jelen van és munkálkodik: megszületik az Egyház, és növekedni kezd egy hitetlen és egyszerre oly sok hiedelemmel átitatott világban.

Ez a könyv a Szentlélek hatalmas cselekedeteiről szól, mégpedig egy olyan környezetben, korban, melyre mai világunk – történelmét tekintve – talán minden eddiginél jobban hasonlít.

Olvashatunk az oszlop-apostolokról, Péter, Fülöp, Jakab szolgálatáról, István bátor hitvallásáról és vértanúságáról, s azután a keresztényüldöző Saul rendkívüli megtérésének történetéről. Aki ettől kezdve Pál apostollá lett, hirdette Jézus Krisztust végig a missziói útjain, gyülekezeteket alapított, míg végül fogságba esett, és Rómába hurcolták.

Mai történetünk az első ilyen missziói útján játszódik, amelyre Barnabás kíséri el, több száz kilométert végiggyalogolva… Ők ketten sok mindent megélnek, sok nehézséggel megküzdenek, de munkájuk, igehirdetésük nyomán sorban születnek a gyülekezetek.

Itt épp Lisztrában látjuk őket, Ikóniumtól, a mai Konjától délre, Kisázsia egy akkori városkájában – mely ma már csak egy földdel borított romhalom a mai Törökország közepén.

Ami itt történik, az valami döbbenetesen szélsőséges! Néhány mondaton – tehát tulajdonképpen pár órán – belül olvashatunk istenítésről és halálra-lincselésről! Ugyanaz a sokaság ugyanazt a két embert először istenekként akarja imádni, nekik bikákat áldozni, nem sokkal utána pedig halálra kövezik Pált és kivonszolják holtnak hitt testét a városon kívülre.

Hihetetlen magasság és mélység, csak kapkodjuk a fejünket és talán nem is értjük, hogy történhet meg ilyesmi, vagy pedig elintézzük azzal, hogy a „primitív” ókori embernek tulajdonítjuk.

Pedig ez a mindenkori ember nyomorúsága, és jelen korunk semmivel sem jobb ennél. Ez az a hiábavalóság, amelyről Pál is szól, ami ugyanúgy forrása mindkét szélsőségnek: az ember-kultusz. Ez a forrása annak, amikor a másik emberből, magából az emberből istent csinálunk, és amikor mi magunk játszunk istent. Amikor körülrajongva embert imádunk, vagy amikor veszett indulattal a másik pusztítására törünk.

A mai modern ember – gondoljunk itt akár csak az internet népére, a számítógépeket, okostelefonokat, a TV képernyőt vagy a bulvárlapokat bújókra – ugyanígy tud isteníteni egy népszerű sztárt, celebet, énekest vagy színészt, vagy megmondó-embert az ideológiájával együtt.

Ez az elképesztő influenszer-jelenség, mikor egy egyén vagy csoport százezreket, és nem csak fiatalokat, befolyásol, hangol, formálja a tudatukat, a gondolkodásukat, úgy, hogy voltaképp észre sem veszik!

De ugyanígy tud a mai internet népe kíméletlenül rárontani valakire, akárcsak verbális karakter-gyilkossággal, elítélni, porig gyalázva megsemmisíteni, akár névtelenül és arctalanul.

Érdemes a facebookos működésünket végig gondolni: Mennyire vagyunk mi is benne ebben?

Mert igenis, mindennek ugyanaza a gyökere, amiről a Biblia már az első lapjain beszél a bűneset történetében, már ott megjelenik a kórrajz. Amikor az ember a kígyónak, a Gonosznak hisz – aki embergyilkos kezdettől fogva – és nemet mond Isten tekintélyére, a Benne való bizalomra, a Neki való engedelmességre.

Olyanok lesztek, mint az Isten – hazudja a kígyó – ti dönthetitek el, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az igaz és mi nem! Ti lehettek önmagatok és e világ istenei…

A felolvasott 91. zsoltár igéje Isten megmentéséről és oltalmáról beszél. És a mai történetet nézve ezt talán elsőre úgy értenénk, hogy Isten Pált és Barnabást menti meg, először is a kudarctól, sikertelenségtől, hiszen mindennek ellenére Lisztrában is keresztény gyülekezet születik, azután meg még a haláltól, végzetes pusztulástól is, hiszen csodálatos módon Pál túléli a megkövezést.

De valójában Isten megmentő hatalma és szeretete egy mindennél sokkal iszonyatosabb rossztól tud, akar, szeretne megmenteni, attól, amibe Lisztra népe és a mai kor embere is belezuhan: istent csinálni és istent játszani!

Mert nekünk, Testvérek, egyik se megy!

Hiába istenítjük – abban bízva, arra építve létünket – fejlett emberi civilizációnkat, szuper tudományainkat, a globális termelést és fejlődést, ipart és kereskedelmet, ahol már szinte minden megkapható a világ túlsó végéről is… csak pusztulást látunk, kizsákmányolt és már a végét járó Földet, szüntelen háborúkat, brutális társadalmi igazságtalanságokat.

Nem lettünk istenek!

Mai Igénk bűnbánatra hív és Isten előtti alázatra. Ami nem valami torz megalázkodás, hanem felismerése annak, hogy ki, mi tud megmenteni („ragaszkodik hozzám” és „ismer”): hitünknek és a Biblia tanításának ismerete és a hozzá való ragaszkodás!

Akkor is, ha népszerűtlen, ha „korszerűtlen”, ha „maradi”, ha a hatalmasra nőtt egónkat, énünket mederbe-szabályozó is.

Mert ez az Istentől kapott valódi keret és sziklabiztos alap, ami nem múlandó emberi erőlködésre, okoskodásra, vívmányokra, erőre épül. Hanem Isten kegyelmére és igazságára! Mert az ember bűnös, önpusztító élőhalott, akiért Krisztusnak meg kellett halnia, aki Isten szeretete, megváltása nélkül nem élhet!

Brutális és szélsőséges ez a mai történet? Sajnos, ez a mi történetünk…

De ezen is átragyog Isten ereje és hatalmas szeretete. Mert ott van az a sánta ember, aki lisztraiként is hinni és bízni tud és meggyógyul az élete.

És ott van Pál megőrzött élete is, és a felülről kapott döbbenetes erő, amivel a megkövezés és kivonszolás után, a tanítványok imádkozó körében, egyszer csak feláll és minden félelem nélkül szépen visszasétál a városba.

Abba a városba, ahová még többször vissza is fog térni, ahonnan élete egyik legnagyobb ajándékát is kapja majd, a lelki gyermekét, leghűségesebb munkatársát, legigazabb barátját: Timóteust!

Aki példa lehet mindannyiunknak, mint az önistenítés sátánian torz városában-világában mégis az Igére figyelő, Istent igazán ismerő, szívből jövő engedelmességgel és őszinte odaszánással élő – megszabadított és oltalmazott ember.