Növeld a hitünket!

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 17,5-6.11-14
• Alapige: Lukács evangéliuma 13,5.14

„Az apostolok így szóltak az Úrhoz: Növeld a hitünket!”
„Amikor Jézus meglátta a leprásokat, így szólt hozzájuk: Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak. És amíg odaértek, megtisztultak.”

A tegnapi napon ünnepeltünk. Emlékeztünk azokra az eleinkre, akik 177 évvel ezelőtt valami értékesért küzdöttek. Akik felismertek hiányokat a nemzet életében, a szabadság, függetlenség hiányát, és odaszánták az erejüket, életüket, hogy küzdjenek ezekért, áldozatokat is hozva. Ha el is bukott végül a szabadságharc, mégis maradandóan tudtak változtatni a nemzet sorsán – a megtorlások ellenére is.

Ez a tavaszi nemzeti ünnepünk mindig a böjt idejére esik. Annak idejére, amikor kicsit hasonlóan, de egész másképp, felismert belső hiányainkért készek vagyunk mi is a küzdelemre, a lemondásra, a böjtre.

Mi minden lehet ez a hiány? Lelki békesség? Bűnbocsánat? Isten közelsége – megértése? Milyen igazi, mély, fájdalmas hiányokat ismerünk fel magunkban?

A felolvasott történetben egy hiányt az apostolok mindenképp kimondtak, megfogalmaztak: Növeld a hitünket! Máté evangéliumában is előjön ez a hit és mustármag kép, ott egy kudarcba fulladt gyógyítási próbálkozás után hozza fel Jézus, itt Lukácsnál pedig egy emberfeletti megbocsátó-képesség elvárása kapcsán. Nem csoda, hogy kifakad a tanítványokból a kérés. Növeld, erősítsd a hitünket!

Úgy jelenik meg itt a hit, mint erőforrás – ahogy mi is sokszor kérjük talán a hitet, hogy kitartani, bízni-remélni, elesések után talpra állni, borúlátás helyett reménységben élni tudjunk.

Sőt! A Jézus által használt képben ez egy olyan erő, amely mozdít! Lehetetlennek tűnő dolgokra is képes odahatni, változtatni. Máté evangéliumában Jézus a hegy példáját hozza: mustármagnyi hitetek egy hegyet is beugraszthatna a tengerbe! 

Itt Lukácsnál az iszonyat erős gyökérzetű, stabil, mozdíthatatlan vadfügefa, melyet masszív épületfának használtak, a hit erejével kitépődik és átkerül ugyanarra a lehetetlen helyre, a tengerbe.

Milyen jó lenne ekkora hittel, varázslatos erővel bírni, dolgokat, embereket, élethelyzeteket megváltoztatni, problémákat megoldani! Most gondolhatnánk másokra, saját sorsunkra, kézzelfogható gondokra. De a szentíró olyan történetet mesél el utána, ami egészen másfelé fordítja gondolatainkat, mert tíz leprás ember példáját adja elénk.

A lepra abban a korban egy szörnyű és gyógyíthatatlan betegség volt, s a vége mindig a halál. Ezeknek az embereknek az egyetlen reményük Jézus volt. Hallották hogyan gyógyított és támasztott fel embereket, talán nekik is segít. Odajöttek Hozzá és azt mondták neki: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!

És Jézus megkönyörült rajtuk, meggyógyította őket, de nem olyan módon, mint ahogy megszoktuk. Nem tette rájuk a kezét és nem mondta: megbocsátattak a te bűneid, mostantól egészséges vagy. Hanem visszakiáltott nekik és egyszerűen csak elküldte őket a papokhoz. 

Az akkori törvények szerint, az a személy, aki úgy vélte, hogy kigyógyult a leprából vagy más fertőző betegségből, el kellett, hogy menjen a papokhoz, hogy ők is megerősítsék, hogy ez valóban így van, és csak ekkor nyilvánult teljesen egészségesnek.

Jézus nem mondott semmi olyat, ami gyógyított volna. De a leprások hitték, hogy ha Jézus azt mondta, hogy menjenek a papokhoz, akkor ez biztos azt jelenti, hogy meg fognak gyógyulni. Mikor és hogyan, ezt nem tudták, de hittek. 

Képzeljünk el tíz leprás fekélyekkel teli embert, akik a rongyaikba öltözve elindulnak a papokhoz, hogy megmutassák, hogy tiszták. Mennek, de ők még mindig leprásak.

Mi történt volna, ha nem indulnak el a papokhoz? Hiszen még semmi változás nem látszódott a testükön. Mondhatták volna: Hát, Uram, te először tisztíts meg, gyógyíts meg bennünket és akkor majd elmegyünk a papokhoz. Vajon meggyógyultak volna-e?

Nem tudjuk, hogy milyen messze értek el, de ezek a leprások egy pillanatban észrevették, hogy a testük teljesen tiszta, egészséges. Ahogy Lukács leírja, míg odaértek, megtisztultak. 

Ezek az emberek engedelmesek voltak és megtették azt, amit Jézus mondott nekik. Engedelmességükkel pedig bemutatták a hitüket.

Megtörténik, hogy elvárjuk Istentől, hogy adjon hitet megtenni azt amit kért tőlünk. Azonban a hit lényege, hogy megtegyük azt, amit Isten kér tőlünk, anélkül, hogy tudnánk, mi és hogyan fog történni.

Valóban, a lehetetlent is legyőző erő volt itt is a hit. De itt nem a lepra volt elsősorban a lehetetlenség. Itt ez az erő nem elsősorban és először kifelé, a testre, az élethelyzetre, magára a problémára hatott, hanem befelé.

A mozdíthatatlan hegy, a kitéphetetlenül erős fa itt nem mindenekelőtt a lepra volt, hanem amit ez a hit-erő mozdított, az az a tíz ember volt!

A csoda a bizalmuk és engedelmességük volt!

Nem tudom, közöttünk ki milyen hiányokkal küzd. Hogy ebben az idei böjtben mit kérünk Jézustól egészen személyesen. Min vagy kin szeretnénk változtatni.

Hogy milyen állapotban van a szívünk, a belső egészségünk, hogy milyenek – erős hitűek, nagy dolgokra képesek – szeretnénk lenni. Miben akarunk mi változni.

Olyan sokszor éltünk meg már kudarcokat mi is. Küzdöttünk olyasmivel, amiről úgy éreztük, hogy nem tudunk rá hatással lenni.

De most az Igében Jézus ezt mondja: Ne arra figyelj, hogy mit „érzel”. Hogy te – szerinted – mire vagy képes. A mustármag is olyan pöttöm, hogy alig lehet látni…

Hanem halld meg, mikor azt mondom: Indulj el! Menj bele, kezdj bele, csináld, mondd a hegynek, mondd a fának – és amíg odaérsz, megtörténik. Képes leszel. Megváltozol. Meggyógyulsz. Megkapod az erőt.

Nem miattunk lehetséges ez, hanem amiatt, Aki velünk van. Akire, Akinek igent mondunk, mikor a lehetetlenben is elkezdünk engedelmeskedni.

Nem lehetett könnyű az az út a papokig. Előjöhettek közben kétségek: még mindig itt vannak a sebek, a fájdalom, a régi gyengeség… De mentek! 

Van, hogy ki kell tartani, alatta-benne maradni, Jézus vezetése szerint. De míg tesszük, végezzük, megyünk… megtörténik a csoda. Jézus velünk jön.