Nem elítélni, hanem megmenteni

• Olvasmány: Ézsaiás könyve 42,1-9
• Alapige: Ézsaiás könyve 42,2-3; János evangéliuma 12,47b

„Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.”
„Mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]A[/fusion_dropcap] felolvasott prófécia két és fél ezer évvel ezelőtt szólalt meg először, Izráel babiloni fogságának idején. Súlyos történelmi időszaka volt ez Isten népének, mert a bálványimádóvá lett és hűtlenségében is önhitt népet átengedte az Úr ellenségei kezébe. A terjeszkedő keleti nagyhatalmak áldozatai lettek, deportáltak messze Babilonba, hosszú évtizedekre.

Igen, Isten rájuk engedte ezt a próbát, hogy megfogyva bár, és önhittségükben meg is törve, de hitben megújulva és megerősödve visszatalálhassanak az Élő Úrhoz. Ebben a helyzetben kezdi Ézsaiás hirdetni Isten kegyelmét, a fogságból való szabadulás ígéretét.

Két és fél évezrede egy megtört életű népnek szólt ez az ige, de többről van itt szó, mint egy adott történelmi helyzetről. Ez a prófécia századokon átívelve beszél egyrészt a mindenkori emberről, rólunk, és egészen konkrétan pedig a megígért Szabadítóról, Jézus Krisztusról.

Két, szinte teljesen ellentétes kép jelenik meg az igében. Az egyik a kiáltozás, lárma, utcai hangoskodás képe, a nyilvánosság előtt erőteljesen hallatott hangról szól, a másik pedig csöndes gyengeségről, megrepedt nádszálról és füstölgő, pislákoló mécsesről.

Erről az intenzív különbségről Szilveszter napja jutott eszembe, amikor különösen erősen is megjelenik embervoltunk, viselkedésünk e két oldala.

Folyik a hangos ünneplés, durrognak a petárdák, fújják a dudákat, szikráznak a tűzijátékok, s közben vannak, közöttünk is voltak, akik megtörve, sajgó sebekkel, gondokkal, gyásszal, veszteség emlékével, megroppant egészséggel, az eljövendő bizonytalanságának terhével, csendben élték meg az esztendők fordulóját.

A korabeli ember számára nagyon beszédes kép a nád és a mécses. A nád, mely ugyan vékony és üreges szárú, de szerkezetének köszönhetően mégis igen erős és nagyon hasznos anyag volt, és a mécses, amely bár kicsiny láng, mégis ez volt az otthonok bevilágítója, fényénél tájékozódni, világossága körül közösségben lenni lehetett. Ám ha a nád megrepedt, elveszítette teherbírását, teljesen haszontalanná vált, s ha a mécses nem égett rendesen, eloltották és kanócát a szemétre dobták.

Mi többnyire igyekszünk tartani a terheket, mert ugye, sok mindent kibírunk, próbálunk világítani, nagy okosan tájékozódni és utat mutatni, s beragyogni a szeretteink életét. De mi van, ha megrepedtünk, bekormozódtunk?

Valós lélektani jelenség, hogy sokszor az ember annál hangosabb, minél nagyobb a baj belül. Azt mondják, a világ az erőből, hangerőből ért, de igazából a belső csendben dől el az élet. S nincs élet, ami ne lenne sérült, kicsit vagy jobban megrepedt. Vajon akkor haszontalan, esélytelen, céltalan?

A prófécia azonban nemcsak rólunk, emberekről szól, hanem Isten különleges „szolgájáról”, küldöttjéről. Aki látja a törékenységet, a pislákolást, a sérülést, a tökéletlenséget, és mégsem dob el, nem vet szemétre, nem mond le rólunk. Mert nem elítélni, hanem megmenteni jött.

Isten Fia így vall magáról, ahogy János evangélista is idézte, mert Ő nem a mi emberi mentalitásunkkal érkezett hozzánk.

Ahogyan sokszor mi gondolkodunk egymásról: Elrontotta, megbántott? Nem bírja, nem elég jó, nem elég fiatal, nem elég csinos? Nosza, dobjuk ki, forduljunk el tőle végleg, cseréljük le, kerítsünk újat! Ahogyan sokszor mi gondolkodunk a világról: Erővel, hatalommal, ha kell, rombolással lehet itt csak rendet tenni!

Két hete emlékeztünk meg arról, hogy 80 esztendeje történt a Don-kanyar katasztrófája, kétszázezer magyar katona tragikus és értelmetlen halála. Amikor az ember erőszakkal, háborúval akart „rendet tenni” Európában, és rettenetes összetörettetés lett a vége. Hasonló borzalom zajlik most a szomszédunkban, és teszi tönkre az egész kontinenst.

A Mindenható Isten, aki az eget és földet teremtette, Aki mindeneknek életet ad, és hatalmas kezében hordozza a világmindenséget erővel jön hozzánk, de nem erőszakkal.

Hirdeti az élet igazságát, de nem akarja túlüvölteni ezt az üvöltöző világot, hanem belül szólít meg. Kézbe vesz minket, mint Ézsaiás jövendölte, meggyógyítja a vakokat, a sérülteket, a lelki szegényeket, betegeket. Neki nem a legyőzésünk, az elítélésünk a fontos, hanem a megmentésünk, a gyógyulásunk, az életünk.

Olyannyira, hogy értünk Ő maga is megrepedt nádszállá, füstölgő mécsessé válik: emberré! Beleszületik egy koszos istálló szegénységébe, rövid földi útján végigéli a nélkülözést, szenvedést, kitaszítottságot, s végül nádszál élete megtöretik a kereszten. De nem azért, mert gyenge, hanem mert nekünk gyengéd Istenünk van!

Krisztus teste megtöretett, élete lángja kioltatott, de ez a számunkra felfoghatatlanul végtelen isteni erő éppen így győzte le a halált, a gonoszt, a romlást. Hogy minden töredezett, pislákoló életet megmenthessen. Ez a hatalmas erő az Isten gyengéd szeretete.

Ezt szemlélteti az Ószövetségben Illés próféta története is. Isten legendás, nagyhitű, félelmetes tekintélyű, csodatevő prófétája élete egy pontján összeroppan. Megreped, elcsügged, elerőtlenedik. Kimenekül a pusztába, és meghalni kíván, ám Isten felhívja őt a hegyre, Vele való találkozásra. Hogy megvigasztalja, megerősítse, másképpen látni tanítsa.

A hegyen kitör a szélvihar, szaggatja a sziklákat, majd tűzvész söpör rajta végig, végül földrengés rázza meg, de az Ige újra és újra elmondja, hogy Isten ezekben nem volt jelen.

Illés pedig, aki egy barlangban vészeli át mindezt, csak a legvégén találkozik az Úrral. Mert Istennek hatalmában áll a szélvihar, a tűzvész, a földrengés is, de Ő maga itt mégis egy halk és szelíd hangban jelenik meg, és kezd beszélgetni összetört prófétájával.

Isten a Krisztusban ránk kimondott halk és szelíd szóban, a kegyelemben van jelen – így döntött, ezt választotta ebben a világban.

Az ige üzenete minket is kérdez: Hogyan vagyunk mi a magunk repedezettségével? Bűneinkkel, tökéletlenségünkkel, fájdalmainkkal, erőtlenségünkkel? Hangoskodva, erőlködve tagadjuk és takargatjuk? Vagy csendes bizalommal meg tudjuk vallani Istennek?

S vajon hogyan bánunk egymással? A másik repedezett, pislákoló voltával? Tudunk-e az Úrtól tanult szelídséggel, gyógyító megbocsátással, Istentől kapott erővel de gyengédséggel fordulni egymáshoz?