Nem csak kenyérrel él az ember

• Olvasmány: Zsoltárok könyve 65
• Alapige: Lukács evangéliuma 4,4

„Jézus így válaszolt neki: Meg van írva, hogy nem csak kenyérrel él az ember.”

Szeretett Testvérek, hadd kezdjem azzal, ami ugyancsak benne van Jézus mondatában: „nem csak kenyérrel él az ember”, hogy bizonyos szempontból igenis kenyérrel, kenyérből élünk. És az Igének erről is van üzenete!

Ma az új kenyérért adunk hálát. De amikor kenyérről beszélünk, nem pusztán magára a finom, kovászillatú kenyérre gondolunk, hanem még nagyon sok mindenre. A kenyér a megélhetést is jelenti, az otthont, a biztonságot, a hazánkat, családunkat.

Augusztus 20-i ünnepben is összefonódik a kenyerünk és a hazánk. Mert a kenyér Istennek mindazt a sok-sok ajándékát jelképezi, amikre itt a földi életben szükségünk van.

Először is tehát, Isten ismeri a szükségeinket. Ilyennek teremtett minket és gondoskodik is rólunk. Jézus maga – a testté, kiszolgáltatott emberré lett Ige – is így tanít minket imádkozni: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”.

Mert a Teremtő ajándéka a kenyér. Minden, amink van az Ő ajándéka: „ Mid van, amit ne kaptál volna?” És Ő az, akinek hűtlenségünk feletti ítélete lehet, ha „eltöri a kenyér botját”, ahogy Ezékiel prófétánál többször olvashatjuk: „Kinyújtom kezemet a hűtlen nép ellen, eltöröm a kenyér botját és éhínséget bocsátok rá.”

E különleges kifejezés abból jön, hogy az ókori Izráelben a kamra falába vert cövekre, botra szúrták rá sorban a kisült lapos kenyereket. Így tárolták és védték meg a padlón szaladgáló rágcsálók ellen is. Ha szárazság volt és éhínség, nem volt eső sem termés, nem volt már haszna e botnak, mintha kitörték volna.

Isten ajándéka a kenyér, még ha nagyon sokan gondolják is azt, hogy a napi betevőjük pusztán csak saját munkájuk gyümölcse, amiért megdolgoztak, megküzdöttek, megkeresték. Ebből jön a „kenyérkereset” kifejezés is. Nos, ez igaz is, csak legyen mit „megkeresni”…

Ha valaki járt mostanában az Alföldön vagy látott képeket a kiégett, kiszáradt kukorica és napraforgó táblákról, tudja, milyen súlyos a helyzet. Itt a Dunántúlon, az ország csapadékosabb részén is csak nézzük, ahogy a gyümölcsfáink elszáradnak, megsárgulnak, mintha október lenne…

Egy ilyen aszályos nyár után azért elég nyilvánvaló, hogy kell a kenyérhez, a terméshez, az élethez az „égi áldás” – ahogyan, nem véletlenül, az esőt nevezzük.

S hogy mennyire komolyan veszi a Szentírás a kenyérkérdést, el kell mondjuk, hogy ebben Istentől kapott felelősségünk is van! Nagyon sok Ige szól erről.

Említhetjük Jakab apostol levelét, aki szemrehányást tesz a híveknek, hogy hiába a kegyes szöveg, mikor valakinek békességet kívánunk, meg hogy megmelegedjék és jóllakjon, de ha nincs kenyere és nincs ruhája, és nem adtok neki, akkor ez üres beszéd, és nem Isten dicsőségére, hanem az Ő gyalázatára van.

Tehát Jézus mondatának már csak azon része is, hogy kenyérrel él az ember, kell, hogy minket bűnbánatra, hálára és felelősségre indítson.

Merthogy ott a kísértés. Ugye, azt hogy „nem csak kenyérrel él az ember”, Jézus az idézett történetben a Kísértőnek mondja! Amikor Jézus készült arra, hogy fellépjen a nyilvánosság előtt, hogy gyógyítson és Isten országát, az evangéliumot hirdesse, negyven napra a pusztába ment böjtölni és imádkozni, intenzíven együtt lenni az Atyával.

Ennek a böjtölésnek a végén a testté lett Ige, Krisztus, aki emberré lett, eggyé közülünk, ismerve minden szükségünket – megéhezett. Ekkor jött a Kísértő és mondta: Nagyon éhes vagy már, elégítsd ki isteni hatalmaddal ezt a szükségletedet, itt vannak ezek a kövek, mondd nekik, hogy váljanak kenyérré!

A kenyérkérdés valóban nagy kísértés. Mindazok alapján, amikről eddig szó volt, gondoljuk végig!

Kísértés lehet az elbizakodottság. Mikor van kenyér, mikor úgy gondolom, hogy én oldom meg az életemet, én keresem meg, ami kell, jól elboldogulok, és Isten csak amolyan lelki wellnessre kell vasárnaponként vagy évente egyszer-kétszer…

De nagy kísértés a másik oldal is, a kétségbeesés. Az aggodalom, ami mostanában sokkal inkább átjárhat minket. Milyen helyzetben vagyunk és mi jöhet még!? Jön az ősz meg a tél, ennél rosszabb lesz csak! Végünk van! Egyedül vagyunk, Isten nem törődik velünk. Háború, infláció, energiaválság és erre még aszályt is ad! Nem szeret, lehet, hogy nincs is!

És ugyanígy kísértés az önzés, hogy csak magaddal törődj. Amid van, az olyan kevéske, másoknak úgyse jutna belőle, csak magadra figyelj!

Testvérek, mindezeknek egy a lényege: Az élet forrásának a kérdése!

Van a lélektanban egy nagyon realista, de szerintem egyszersmind nagyon szomoró ábra: a Maslow-piramis. Az embert ábrázolja belülről, ahogy a szükségletei nyomán felépül az élete.

Ebben a piramisban a legszélesebb, legalsó réteg, a legfontosabb, amire minden ráépül, azok a testi szükségletek. Az éhség, szomjúság, alvásigény, szóval a fizikai dolgok. Eszerint ez az alapja a létnek!

A második réteg, ami erre épülhet, ha már ez megvan, az a fizikai, testi és anyagi biztonság. S ha ez megvan, akkor csak erre épülhet rá a kapcsolataink rendszere, a családi és baráti kapcsolatok. És csak ezután jön, hogy legyen önértékelésem, ezekben a kapcsolatokban elfogadottságom, megbecsültségem. S mind ezután jöhet a kérdés, hogy ki is vagyok én valójában, mi a rendeltetésem, az elhivatottságom.

Így van? Talán – emberileg nézve – valóban így van. Ezért kezdi a Kísértő is ezzel: Változtasd a köveket kenyérré! De Jézus minderre azt mondja: Nem! Nem ez az ember. Ő felfordítja ezt a piramist.

Minden azzal kezdődik, arra épül, hogy ki vagyok, kié vagyok valójában! Mire teremtettem? Az Istennel való élő kapcsolatra! Hinni, bízni, hogy Ő a Teremtőm, Megváltóm, életem megújítója és vezérlő Pásztorom.

És ebből fakad, ez az értékem is! Bárki bármit is gondol vagy mond rólam. Értékességem, hogy úgy szeretett Isten, hogy Egyszülött Fiát adta értem, hogy békességem, erőm, örök életem legyen. A drága kincse vagyok és keresi a szívemet nap mint nap, mert velem akar lenni.

És ebből következik – az Ő szeretetéből – hogy lehetek igazán jó barát, szülő, közösségi ember, hazámnak-nemzetemnek hűséges tagja. És minderre épül rá a szükségletek kérdése. Hogy bármilyen vihar is tépi az életem, én erős kősziklán állok, mert Isten az én oltalmam, biztonságom, aki Gondviselő Uram.

Ha Isten velünk, nincs ki s mi ellenünk, akik Istent szeretik – a legfontosabb, az élő kapcsolat Ővele megvan – azoknak minden javukra van.