Nekünk szolgáló Úr

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 12,35-40
• Alapige: Lukács evangéliuma 12,37-38

„Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik. Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha éjfélkor vagy ha éjfél után érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!”

A hagyományos óegyházi ünneprend szerint az egyházi év végén járunk, és advent 1. vasárnapjával egy új egyházi év kezdődik. Ezek a vasárnapok a végidők témáit hozzák elénk, Jézus Krisztus visszajövetelét, a végítéletet, az örökkévalóságot. A mai az Egyházi év utolsó előtti vasárnapja, a „Reménység vasárnapja”.

Jézus eljövetelével kapcsolatban gyakran csak az ítéletet hangsúlyozzák, annak félelmetes voltát. Mai Igénk azonban a hit reménységét helyezi előtérbe.

Igénkben Jézus visszajövetelével kapcsolatban három egymásra épülő üzenetet találunk: Azt, hogy mi a feladatunk, aztán hogy mi a próbatételünk, és végül hogy mi a jutalmunk.

Először is, a feladatunk a virrasztás.

Jézus egy éjszakai helyzetet fest elénk: Szolgák várják haza urukat egy menyegzőről, és nem lehet tudni, hogy mikor érkezik. A szolgák feladata, hogy ébren legyenek, amikor megjön, beengedjék és kiszolgálják őt. 

Az éberségre az a görög szó, amit itt Jézus használ, a „grégoreó”. (Ebből jön a Gergely név, ami éberen őrködőt jelent.) A virrasztás nem passzív, álmos ébrenlétet jelent, nem azt, hogy valaki nyitott szemmel alszik. Ez a szó aktív, céltudatos éberséget jelent. Ezt a szót használták az őrszemre, aki a várfalon állva kémleli a környéket, hogy észrevegye a közeledő ellenséget. Ezt használták a pásztorra is, aki a nyáját őrzi gondosan.

Jézus pár verssel korábban így fogalmaz: „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.”

Mindkét kép az aktív készenlétről szól. Az öv nem divatkellék, hanem a munkavégzés előfeltétele. A bő, földig érő ruhát össze kellett kötni, hogy az ember szabadon tudjon mozogni és dolgozni. A lámpás pedig azért világít a sötétben, hogy az ember jobban lássa, amit csinálnia kell.

A mi virrasztásunk tehát nem más, mint hűség a mindennapokban. Készen állni a szolgálatra, készen állni a cselekvésre. Éberen figyelni: Hol van szükség a szeretetre? Hol kell egy jó szót szólni? Hol kell a ránk bízott feladatot hűségesen elvégezni? Pontosan úgy, ahogy az okos szüzek (Máté 25) készen álltak, és tartalék olajuk is volt a lámpásukhoz.

Másodszor, ennek a virrasztásnak van egy próbája. Mert könnyű virrasztani este 10-kor vagy 11-kor. De Jézus így folytatja: Mi van akkor, ha az Úr csak „a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezik”?

A második őrváltás éjfélig tartott, a harmadik pedig hajnali 3-ig. Ez az éjszaka mélypontja! Ez az az időszak, amikor a test már feladná. Amikor a szem leragad, amikor a remény lankad. Hajnali háromkor a legnehezebb ébren maradni.

Jézus ezzel a mondattal a késlekedésről beszél. Mi van, ha az Úr nem jön el azonnal?

Az első tanítványok azt hitték, az Úr még az ő életükben visszatér. Azóta eltelt kétezer év. Mi vagyunk azok, akik az éjszaka mélyén élnek. Amikor olyan könnyű lenne azt mondani: Már úgyse jön! Vagy: Újabb 1000 év, meg se érem! Ahogy a hűtlen szolga mondja a folytatásban: „Késik az én uram!” És elkezd csak magával törődni, enni-inni, elfelejtve az eredeti küldetését.

A mi próbatételünk a kitartás. Hogy amikor az éjszaka a legsötétebb, és sokan azt kérdezik gúnyosan, hogy „Hol van a ti Istenetek?”, mi akkor is ébren maradunk-e? Akkor is ég-e a lámpásunk? Jézus azt ígéri: Aki ekkor is ébren találtatik, boldog az a szolga.

És végül, mi a jutalom? Itt érkezünk el az evangélium legmegdöbbentőbb, és egyben legcsodálatosabb képéhez. Mi történik, amikor az Úr megérkezik, és virrasztva találja a szolgáit?

Mit várnánk? Megdicséri őket, és megveregeti a vállukat? Vagy ad nekik valami jutalmat? Vagy elküldi őket pihenni?

Nem. Jézus valami felfoghatatlant mond: „Bizony, mondom nektek, az úr felövezi magát, asztalhoz ülteti őket (szolgákat), odamegy, és felszolgál nekik.”

Értjük ezt? Ez egy totális szerepcsere, ami felfoghatatlan.

Az ókori világban egy úr, soha nem szolgált fel egy rabszolgának. Ez elképzelhetetlen volt. A szolga dolga, hogy felövezze magát és felszolgáljon az urának.

De ebben a példázatban, az idők végén az Úr megérkezik, és Ő maga övezi fel magát. Ő veszi fel a szolgai kötényt. Ő ülteti le az asztalhoz a fáradt, de hűséges szolgákat, és Ő maga szolgálja ki őket.

Ő olyan Úr, aki már itt a földön ezt mondta magáról: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Márk 10,45). Ő olyan Úr, aki az utolsó vacsorán letette a felső ruháját, fogott egy kendőt, és sorban megmosta a tanítványai lábát (János 13), a legalantasabb rabszolgamunkát végezve így el.

A mi jutalmunk tehát nem egy tárgy, egy győzelmi serleg, és nem is csak egy hely, ahova majd jutalmul bemehetünk, hanem maga a szolgáló Krisztus! A Vele való legmélyebb közösség egy örömlakomán.

Ezért nem kell félnünk az Ő visszajövetelétől. Nem egy szigorú Bírót várunk, aki a hibáinkat keresi, hogy elküldhessen az örök hűvösre, hanem egy szerető Vendéglátót, aki alig várja, hogy az örök lakománál felszolgálhasson nekünk.

Vizsgáljuk hát meg az életünket: Ébren vagyunk-e? Ellen tudunk-e tartani az álmosító erőknek, az életünk zajának, a gondok és a feladatok monotonságának, vagy éppen a kényelem altatásának? 

Lehet, hogy már fáradtak vagyunk, lehet, hogy már mélyen benne járunk az éjszakában. De az Úr ígérete ma is él. Várjuk Őt hűséggel, mert Ő maga a mi legnagyobb jutalmunk.

Mert itt a példázatban Jézus kétszer mondja a hűséges szolgákról: „Boldogok” – De egyszer kimondja majd harmadszor is: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel 19,9)