Mit tanulhatunk egy kisgyermektől?

• Olvasmány: Zsoltárok könyve 127-128
• Alapige: Márk evangéliuma 10,13-16

„Kisgyermekeket vittek Jézushoz, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.”

Az iskolások nagyon várják már a tanév végét, ugyanakkor tudjuk: egy-egy tanévet lezárhatunk, de a tanulás életünk végéig folytatódik. Hitoktatási szempontból is lezárjuk ezt a tanévet, de a hit dolgainak tanulását soha nem fejezhetjük be.

Ez az Ige azt mutatja meg nekünk, hogy Jézus közvetlen közelében ott a helye idősnek és fiatalnak egyaránt. Sőt, Jézus közelében a generációk kölcsönösen tanítják egymást: nemcsak a felnőttek a kicsiket, hanem a gyermekek is „hitoktatják” a felnőtteket.

Az Igének három súlypontja van, amit szeretnék kiemelni: Miben adnak példát a felnőttek? Mit jelent akadályozni valakit? Miben adnak példát a gyermekek?

Amiben a felnőttek adnak példát: Továbbadják gyermekeiknek, unokáiknak mindazt, ami csak továbbadható a hit dolgaiból. Ezt szoktuk „lelki nevelés”-nek nevezni.

Ezt látjuk ebben a történetben is azoknál a felnőtteknél, akik „kisgyermekeket vittek Jézushoz”, hogy megérintse, megáldja őket. A hit számukra nem magánügy volt, hanem családi esemény. Nem egyedül mentek oda, nem is elküldték oda a gyermekeket, hanem együtt mentek, magukkal vitték gyermekeiket, mert nem akarták ebből kizárni őket.

Később, az apostoli korban is gyakori eset volt, hogy ha valaki hitt az evangéliumnak, akkor egész háznépe követte. Ismerjük a filippi börtönőr történetét, aki Pál és Szilász igehirdetésére megtért, hitt Jézusban, majd nemcsak ő maga, hanem egész háznépe megkeresztelkedett (ApCsel 16).

Ma is fontossá válhat ezekből számunkra, hogy Isten dolgaiban nem egyedül, nem a gyermekek nélkül kell részt venni. Szülőként vagy nagyszülőként sok mindent megadunk gyermekeinknek és unokáinknak, ami a „látható” világ kincse, és ez rendjén is van. Ugyanakkor miért ne osztanánk meg velük a lelki kincseinket, a hit dolgait, az Istenhez tartozásunk örömét, amit egyébként megélünk, jónak és hasznosnak ítélünk?

Ugyancsak fontos megtanulni a történetbeli felnőttektől, hogy nem egyedül küldték Jézushoz a kicsiket, miközben ők maguk távol maradtak.

A neveléstudomány és a pszichológia egybehangzóan tanítja, hogy teljesen hatástalan az olyan nevelés, amikor a felnőttek példája egészen másról beszél, mint amit tanítani szeretne. A gyermekeink nem elsősorban a szavainkra figyelnek, hanem a példára, amit eléjük élünk. Ez ad majd mintát nekik a későbbi döntéseikben. A keresztyén nevelésre is igaz ez.

Aztán látjuk az Igében azt is, hogy milyen rombolást végez az, aki akadályozza a gyermekeket a Jézushoz való eljutásban. Megdöbbentő, hogy itt éppen a tanítványok az akadályok. „Rájuk szóltak”, vagyis szerintük nincs keresnivalójuk a kicsiknek Jézusnál.

Persze ez abból fakadt, hogy a Jézus-korabeli zsidóságban a kiskorúság, a gyermekkor egy jogtalan állapot volt. Ma ezt nehéz már elképzelni, de a gyermeket – ha nem is lenézték, de – jelentéktelennek tartották. Voltak rabbik, akik szerint gyermekekkel foglalkozni időpazarlás, mert nem ismerik, és nem tartják be a Tórát.

A tanítványok viselkedését azonban ez sem menti, hiszen látták, hogy Jézus a lenézettekhez is jött, és egy asztalhoz ült velük. A kicsikhez is jött. Keményen rájuk szól: „Engedjétek hozzám…, ne akadályozzátok őket.”

Sajnos ma is számtalan módja van az akadályozásnak. Pl. amikor a szülő azt mondja: Korai még ezzel tömni a gyereket; vagy amikor rábízza a döntést a gyermekére, hogy akar-e hittanra járni, konfirmálni; „majd ő eldönti, ha nagy lesz”, stb.

Ma is sokkal jobban meg kellene szívlelni Jézus határozott parancsát: Ne tiltsátok, ne akadályozzátok, hanem engedjétek hozzám jönni őket. Szavait nagyon beszédesen teszi hangsúlyossá: megöleli és megáldja a gyermekeket. Befogadja őket a maga szeretet-közösségébe.

Végül a történet szerint nemcsak a felnőttek tanítanak, hanem a gyermekek is.

Jézus a kisgyermekeket példaként állítja a felnőttek elé, és rájuk mutatva mondja: „Ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda.”

Sokszor félreértik Jézus szavait, és beszélnek a gyermeki ártatlanságról, tisztaságról, meg arról, hogy a gyermekeké az Isten országa. Jézus azonban nem erről beszél. Nem gyermekké kell lenni, hanem „olyannak” kell lenni!

Mit tanít tehát egy kisgyermek? Miben legyünk hozzá hasonlóvá?

A kisgyermek tudja, hogy kicsi és kiszolgáltatott, és egyedül képtelen volna fenntartani magát. Pontosan megérzi azt, hogy szeretik, és nem keres mögötte hátsó szándékot, nem kételkedik benne. Nem habozik elfogadni a szeretetet, mert természetes számára, hogy erre rászorul. És a kisgyermek erre a szeretetre rá is bízza magát, belekapaszkodik, és eszébe se jutna visszautasítani.

Valahogy így kell a felnőttnek, az embernek is az Istenre való rászorultságát elismerni, az isteni szeretetbe belekapaszkodni, és önmagát teljes hittel Rá bízni.

Ez az, amit nekünk a gyermekektől kell megtanulnunk. Szükségünk van erre, hogy kibírjuk az életet, annak próbáit. És nemcsak életutunk egy-egy sötétebb szakaszában, hanem életünk minden idejében gyermeki lelkülettel tudjunk belekapaszkodni jó Atyánk kezébe.

Adja meg nekünk Isten, hogy ez a kölcsönös tanítás érvényesüljön családjainkban: A felnőttek engedjék Hozzá gyermekeiket, és ne akadályozzák őket; a gyermekek pedig példázzák azt a gyermeki bizalmat, amellyel mindenkor Urunkhoz fordulhatunk!