Mi a boldogság?

• Olvasmány: Máté evangéliuma 5,3-12
• Alapige: Zsoltárok 130,5; Máté evangéliuma 5,3-4

„Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.”
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]T[/fusion_dropcap]egnap az ország sok iskolájában volt ballagás. Elhangzottak gratulációk, sok boldogság kívánása az egész jövendő életre. Mit kívánunk ilyenkor a fiataloknak? Mit jelentenek ezek a szavak? Csupa szépet és jót. Ne legyen bánat, betegség, fájdalom, szerencsésen alakuljanak, jól sikerüljenek a dolgok. De vajon mit jelent valójában a boldogság? Lehet-e boldog egy egész ünnepnap? Lehet-e boldog egy egész élet? A boldogság nem inkább csak egy érzés? Egy ideigvaló, gyorsan múló lelkiállapot, ami annyi mindenen múlik, annyi minden befolyásolja…

A „boldogság kék madara” nagyon ritka, s ha meg is ragadjuk, könnyen elszabadul és gyorsan elröpül. Mikor voltunk igazán boldogok mostanában? Mikor voltunk igazán boldogok legutóbb az életünkben?

Van, aki a nyugalomban, a biztonságban keresi a boldogságot. Próbálja megúszni az életet, alkukat köt, igen, megalkuszik és igyekszik jó képet vágni hozzá. De vajon építhetünk-e olyan falakat, amik mindentől megóvnak? Van, aki elhallgatja kétségeit, elhazudja vágyait, talán ki sem derül, mennyi keserűség van a szívében. Megpróbál mindenhez mosolyogni – csak pozitívan! – úgy csinálni, mintha… Sikerülhet így a boldogság?

Van, aki élvezni akarja az életet. Minden kínálkozó örömét megragadni, élménnyé tenni, amit csak lehet. Mai élmény-társadalmunkban ez különösen is jellemző. Ezt sugározza a média, erre biztatnak a reklámok. Fogyaszd, élvezd, mert megérdemled! Egyszer élünk! De hát ki lehet-e válogatni az életből csak az élvezeteket? Ez is hazugság, önámítás és becsapottság. Nem boldogság…

A boldogság-vágy mégis fontos mozgatója az életünknek, alapvető emberi vágy. Nem véletlen, hogy Jézus is ezzel kezdi a Hegyi Beszédet, a boldogságról és a boldogságra tanít. Ám döbbenetes, amit mond! Mellbevágó kontraszt, amit hallunk: gazdagság és boldogság helyett szegénység és könnyek! Ha végigolvassuk mind a nyolc boldogmondást, láthatjuk, hogy egyáltalán nem pillanatnyi, szubjektív érzelmi állapotról van szó.

Amiről Jézus beszél, az egyfajta lelki egészség – erős és egészséges személyiség. Akiben a hit diadalmaskodik a félelem zűrzavara felett, és békesség uralkodik a harag, vádaskodás, de az önvád és önsajnálat gyötrelme felett is. Jézus áldottságról beszél minden mondatában: mert övék a mennyek országa, övék a vigasztalás, az irgalom, a megelégedettség, az istengyermekség, a békesség…

Jézus szerint a boldogság ugyanis nem kiérdemelt jutalom – szegénységgel, könnyekkel, hanem ajándék! AJÁNDÉK, ami viszont csak akkor adható, HA van készség az elfogadására!

A boldogság: áldottság, áldott, megajándékozott állapot. Isten Országa nem a gazdagoké, hanem a szegényeké, nem az erőseké, hanem a gyengéké, a kisgyermekeké, akik elég alázatosak ahhoz, hogy elfogadják.

A mi Urunk sokszor beszél arról, hogy nem a farizeusok, akik érdemekben nagyon is gazdagnak tartották magukat, nem is a zelóták, akik fegyverrel és harccal akarták megteremteni Isten királyságát, hanem a vámszedők és bűnösök, a társadalom kivetettjei juthatnak be Isten Országába. Egyszerűen azok, akik belátták, hogy semmijük sincs, amit Istennek nyújthatnának, amiért valamit is elvárhatnának Tőle.

Ahogyan mi is szoktuk énekelni: „Jövök, semmit nem hozva, keresztedbe fogódzva. Meztelen, hogy felruházz, árván bízva, hogy megszánsz…” – ezek a lelki szegények szavai, „akik önmagukat semminek tartva, Isten irgalmasságában nyugszanak meg” – ahogy Kálvin mondja.

Vagy ahogy Spurgeon fogalmaz: „Mélyre kell szállnunk önmagunkban, hogy felérhessünk a mennyországba.” Eszünkbe juthatnak Ady szavai: „Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.”

Hát csak akkor ölelt át? Mikor elhagytak, veszteségeim voltak, roskadoztam? Nem! Isten ölelve tart a karjában mindvégig. Csak nekünk embereknek kellenek az ilyen állapotok, mert akkor érezzük meg, akkor vesszük észre, hogy Ő átölel.

„Boldogok, akik sírnak”  – mondja Jézus. Nem tudom, sírt-e a tékozló fiú a disznók vájújánál, de az biztos, hogy összeomlott minden hazug-önámító boldogság-kergetése. Ezért igaz, hogy sírni jó. Mert aki még vagy már tud sírni, azt lehet még vagy már vigasztalni.

Tragikus esetek után sokan szenvednek száraz szemmel, mert a fájdalomtól megdermedt a szívük. Olyan sok baj ér minket az életben, vagy oly sok tragédiát látunk-hallunk, hogy a lelkünk belefagy a közönybe. A sírásban azonban megolvad a szív, a lélek.

Erről szól a zsoltáros mélységből kiáltása is: Szükségem van Rád, Uram! Nem ebben-abban, ilyen-olyan bántások, veszteségek miatt, elrontott dolgaim miatt – persze, mindebben is – de emberi valóságomban! Kiáltva könyörgök, teljes szívvel-lélekkel. Mert a mélységben éltem és értettem meg, hogy Nálad nélkül nincs életem, igazi boldogságom, elvehetetlen örömem. Hogy önmagamban nem tudok elég lenni, és nem védenek meg a falaim sem…

Szabad sírni: bűneink miatt, ahogy a Jézust megtagadó Péter tette, miután nagypéntek hajnalán megszólalt a kakas. Őt Jézus később megbocsátásával meg tudta vigasztalni. Júdás szívét nem megolvasztotta az árulása miatti bűnbánat, hanem megdermesztette a bűntudat, ő Jézusig nem jutott el, csak az öngyilkosságig.

Szabad sírni: aggodalomban és félelemben, magányban és gyászban, erőtlenségben és csüggedésben, mert a könnyek rátalálnak a Vigasztaló Jézus Krisztusra, aki a keresztre szegezett kitárt karjába beleölel mindegyikünket, minden boldogság-kereső, életben kóborló, tékozló fiút. Ha végre elindulunk „haza”:

Jézus az út az Atyához. Az igazi boldogsághoz, amit nem mi hajtottunk, űztünk, nem mi vigyáztunk rettegve, hanem ajándékba kapjuk. Szeretnék én is boldogságot kívánni mindannyiunknak!

Hogy tudjunk őszintén így imádkozni: Várom az Urat, várja a lelkem, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt…

Tudjunk mindig elég szegények lenni, hogy Isten meg tudjon ajándékozni az Ő gazdagságával, elvehetetlen örömével! Merjünk, tudjunk sírni, odatalálva Jézus Krisztus keresztjéhez, aki azért jött, hogy „örömhírt vigyen az alázatosoknak, bekötözze a megtört szívűeket, szabadon bocsássa a megkötözötteket, és megvigasztaljon minden gyászolót…” (Ézsaiás 61)