Menjünk ki Őhozzá

• Olvasmány: Lukács evangéliuma 23,44-49
• Alapige: Zsidókhoz írt levél 13,12-13

„Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva.”

Biztosan mind átéltük már egy-egy élethelyzetben, hogy milyen rossz érzés kizártnak lenni, kívül rekedni. Akár fizikai értelemben is, amikor nem engednek be valahova, kizárnak minket; akár úgy, hogy pl. kirekesztenek egy társaságból, a hátunk mögött sugdolóznak, nem avatnak be a titkokba. Kikosaraznak, ötleteinket elutasítják. Vagy még durvább eset, amikor valakit megbélyegeznek, megszégyenítenek.

A felolvasott Igében mégis arról hallunk, hogy volt valaki, akinek kirekesztettsége áldás forrásává lett. Jézus keresztje azt az üzenetet erősíti fel az Igéből, hogy az Ő megbélyegzettsége számunkra a megmenekülést jelenti. Ő azért lett szegénnyé, hogy meggazdagítson bennünket.

Vajon hogyan részesedhetünk az áldásnak ebből a forrásából? Miként gazdagíthat bennünket?

Az Igében találunk egy ténymegállapítást, hogy Jézus a kapun kívül szenvedett, és ehhez kapcsolódik egy felszólítás: Menjünk ki tehát Őhozzá a táboron kívülre!

Ennek a képnek a hátterében egy ószövetségi esemény áll, ami meghatározó élmény volt a pusztai vándorlás idején Isten népe számára.

A nép állandóan zúgolódik Isten és Mózes ellen, ezért aztán Isten nem akar köztük maradni. Mózesnek a táborhelyen kívül kell felállítania a Kijelentés Sátrát: Aki találkozni akar az Úrral, annak oda kell kimennie hozzá. A táboron kívül továbbra is lehet áldozatokat bemutatni, engesztelést végezni, Isten akaratát tudakolni. De ehhez ki kell menni Hozzá. Tenni kell érte. Venni kell a fáradságot, hogy megszenteljék magukat, testi és lelki értelemben is készüljenek az Istennel való találkozásra.

Egyértelmű a párhuzam: Jézus keresztje is a város falain kívül volt felállítva. A Bibliaolvasó Kalauz szerinti újszövetségi Igékben mostanában Jézus szenvedéstörténetét olvassuk, a mai Igében pedig Jézus utolsó imádságáról és haláláról hallottunk. Ezt megelőzően Lukács is leírja, hogy Jézus a Golgotán (Koponya-helyen), tehát a város „kapuin kívül szenvedett”.

Milyen tartalmak párosulnak a „kapun kívüliség”-hez? „Kapun kívül”: ez a büntetés helye, a védettség hiánya, a teljes kiszolgáltatottság állapota.

Sőt, azt is hozzá vehetjük még ehhez a képhez, hogy az ókori városok minden szemetét a város falain kívül helyezték el, és égették el. Jeruzsálem sem volt kivétel. A város szemétlerakója a Gé Hinnóm völgye volt (ebből magyarosítottuk a Gyehenna szót), minden elképzelhető bűzzel és undorral, ami a helyhez társult.

Igen, a kapun kívüliség a teljes megalázottság és megvetettség szimbólumaként érthető. A kép elsősorban Jézus büntetéséről beszél nekünk. Az Ő megaláztatásáról, szenvedésének elképzelhetetlen lelki mélységéről, amit értünk vállalt.

Mit jelent tehát mindezek fényében az Ige felszólítása: Menjünk ki Őhozzá? Hogyan tudunk mi „kimenni” Hozzá? Érezzük, hogy itt valamiféle közösségvállalásról van szó. De vajon miként vállalhatunk mi közösséget Jézussal ebben a kivetettségben?

Mindenekelőtt fontos a magunk számára is kimondani, hogy ez az Ige cselekvést, aktivitást kér tőlünk! Ahogyan Mózes idejében a népnek, úgy nekünk is fel kell kelni. El kell indulni, hogy találkozhassunk vele. Egyhelyben ülve, és köldökünket nézve sosem fogunk célba érni. Keresnünk kell az Istennel való találkozás alkalmait, ahol Ő megszólíthat minket.

A mostani jelenlétünk az istentiszteleten is jó példa erre, hiszen tennünk kellett azért, hogy ideérjünk. Talán azért vagyunk itt, mert jó itt lenni, ez már hozzátartozik az életrendünkhöz. Talán azért, mert egy belső igény hajtott, szomjúság Isten szava után. Talán azért jöttünk, mert valaki hívott, bátorított. Isten sokféle indítékot felhasználhat az elindulásunk érdekében. Mindenesetre rákészültünk, és most itt vagyunk, együtt énekelünk, imádkozunk, hallgatjuk az Igét. Találkozási pont ez a mi Urunkkal.

Persze nemcsak vasárnap, hanem így a böjt vége felé hétközben is több új alkalom adódik: A keddenkénti Énekóra és a péntekenkénti, Jézus életéről szóló közös filmnézések is egy-egy lehetőség az elcsendesedésre, lelki tisztulásra, Istennel való találkozásra.

Menjünk ki Őhozzá: Szánjuk rá magunkat, még akkor is, ha ez fáradozással jár! Mert ahol Ő van, az mindig áldások forrása számunkra. Bűnbánat és bűnbocsánat lehetősége. A belső megújulás alkalma. Egy kilépési lehetőség. Kilépés önmagunk szétcincálásából, a rohanásainkból, az egész heti stresszeinkből. Kilépés az önbecsapásból, amikor bemeséljük magunknak, hogy nekünk pont így jó az életünk, ahogy van. Biztos, hogy ez így van? Adjunk lehetőséget Istennek, hogy megállítson minket, és feltegye nekünk ezt a kérdést!

Az aktivitásunkon túl van egy nagyon súlyos szó is az Igében, amit ki kell hallanunk belőle: A gyalázat.

„Menjünk ki Őhozzá, az Ő gyalázatát hordozva”. Nehéz nekünk ezt a szót meghallani, legszívesebben eltolnánk magunktól. Vajon tudunk-e ilyen mélységig közösséget vállalni Mesterünkkel? Felvállalva az Ő megalázottságát. Közösséget vállalva vele a szenvedésben, a lemondásban.

Igen, érezzük mindannyian, hogy mennyire nem vonzó ez a pálya. Ha egy nagy sztár akarna követőket gyűjteni magának, akkor a rajongói előtt dobogóra állva soha nem beszélne szenvedésről, megalázottságról és ehhez hasonlókról. Inkább olyanokat mondana: Lépjetek rá ti is a ragyogás útjára! Tegyetek úgy, ahogy én, és ti is híresek, felkapottak lesztek!

Jézus azonban nem így tesz. Ő nem kápráztat el minket, és nem ámít. Ő egészen más utat vállalt fel, és ugyanezt kínálja fel nekünk is: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Máté 16,24)

A kereszt sohasem volt vonzó, és nem is lesz. Mert a kereszt: bitófa. Büntetés. Teher. A keresztben lemondás van, szenvedés, gyász, fájdalom és halál.

Igen, ez így van. De azért mondjuk ki bátran azt is, hogy Jézus keresztje nem végállomás volt! Azon keresztül azért mégiscsak a győzelemhez vezet az út! A kapun kívüliség, a kivetettség, a megalázó halál után ugyanis felmagasztalta Őt Isten, és minden másnál nagyobb nevet adott Neki, hogy „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére”. (Filippi 2,9-11)

Egyedül Jézuson és az Ő keresztjén át vezet út a győzelem felé, az Atyához! Belőle származik valódi bűnbocsánat és újjászületés. Az Ő áldása a mi életünkben is a megújított élet.

Ezért érdemes Őt keresni és az Ő útját felvállalni. Ezért érdemes engedelmeskedni az Igének: Menjünk ki Őhozzá!