Menj el, a fiad él

Olvasmány: János evangéliuma 4,43-53
Alapige: János evangéliuma 4,50

„Jézus így válaszolt: Menj el, a te fiad él. Hitt az ember a szónak, amelyet Jézus mondott neki, és elindult.”

A múlt héten hagytuk magunk mögött vízkereszt napját, amikor a keleti keresztény egyháznak van karácsonya, de ünnepel a nyugati egyház is: Jézus első nyilvános megjelenéséről szoktunk ilyenkor megemlékezni.

Így vagy a napkeleti bölcsek történetét olvassuk fel, amelyben először látja meg a világ az ő Megváltóját, vagy többnyire inkább Jézus megkeresztelkedésének történetét, hiszen innen jön a vízkereszt elnevezés is. Illetve szokták még Jézus első csoda jelének, a kánai menyegzőnek a történetét is felidézni.

Bibliaolvasó Kalauzunkat követve ma ugyancsak egy olyan történet jön elénk, mely Jézus fellépésének kezdetén játszódik. Ő is felment Jeruzsálembe az ünnepre, ahol sok csodát és jelet tett, aztán hazatért. Szűkebb hazájában, Galileában pedig ki így, ki úgy fogadta. Történt egy csoda itt is, egy gyermeket meggyógyított.

Amiről azonban igazán szól ez a történet, az a hit kérdése.

„Senki sem próféta a maga hazájában” – idézi Jézus is, Galileára gondolva, mert megtapasztalta, hogy éppen a hozzá legközelebb állók számára volt nehéz meglátni az ács fiában a megígért Messiást. Mégis – azt olvassuk – voltak, akik befogadták, mert szintén fent voltak az ünnepen a fővárosban, és látták csodáit és jeleit.

Kérdés azonban, hogy ez-e az igazi hit. Mintha azt mondanák: Lássuk, tényleg ő-e az! Vajon mit tud? Mit mutat, hogy higgyünk benne? Volt, hogy meg is kérdezték Tőle: Milyen jelt mutatsz, hogy higgyünk benned?

Olyan ez a hozzáállás, mintha Jézus valami porondon álló mutatványos lenne, a „hívők” pedig a nézőtéren ülő közönség. Akik kívülről néznek és ítélnek. De a történetből nyilvánvalóvá lesz, hogy Jézus szerint nem ez a hit, hanem az, amihez a végén érkezünk meg.

Kívülállóként jön valaki, egy királyi tisztviselő, talán hivatalnok, talán katonaember, nem tudni. Nem ismeri a szent iratokat úgy, mint az írástudók, nem ismeri Jézust úgy, mint a földijei. De mégis mindenkinél közelebb kerül, nem tud kívül maradni, mert úgy jön, mint édesapa. Az átélt nehézségben Jézus személye a saját életének kérdésévé válik.

Elindult a Genezáreti tó partjáról, Kapernaumból, fel a hegyekbe, Kánába. Annyi a távolság, mintha mi mennénk innen a Balatontól Veszprémbe, gyalog. Talán kora hajnalban indult, hogy még délután odaérjen. Nehéz lehetett az emelkedő, de hajtotta a gyermekéért való aggodalom, kétség és remény. S mikor megtörténik a várva várt találkozás, mit kap? „Menj el!” és „Él.” Bizonyosan nem ezt várta. Hiszen azt kéri, hogy a Mester jöjjön el hozzá. Most pedig csak szavakat kap, egy felszólítást és egy ígéretet.

Csodákat és jeleket vártok, hogy higgyetek? – kérdezi Jézus. Csakhogy ez épp fordítva van! Hit nélkül nem láthattok csodát. Hit nélkül nem érthetitek meg és fel sem ismerhetitek Isten jeleit az életetekben!

Nyilván nehéz pillanat volt a királyi tisztviselő számára, mikor megértette, hogy Jézus nem fog vele elindulni. Se a tekintélye, se a pénze, sem kérlelő szavak nem hatnak, „csak” egy ígéret van, hogy meggyógyul és él a fia, és ezzel együtt a felszólítás, amire válaszolni kell, elindulni haza.

Talán csalódott, hallgat először és vívódik, hogy bármit válaszolna, nincs feljegyezve. Aztán dönt, és elindul. Már délután van, talán megy is egész éjjel, s mire feljön a nap, találkozik a szemben jövő szolgákkal. És átéli a csodát! Kiderül, hogy Jézus szava, amiben hitt, olyan erő és valóság, amibe belekapaszkodni, elindulni, életet rábízni lehet.

A hitről tanít minket ez a történet. Arról, hogy az nem valami passzív és elméleti dolog. Persze, lehet elhinni vagy sem egy újsághírt, esetleg hogy van-e a hűtőben tej vagy nincs. De az Istenben való hit egészen más.

Aktív bizalom! Egyrészt azt jelenti ez, bízni igazán csak valakiben lehet, tehát a bizalom kapcsolat valakivel. Másrészt a bizalom elindít, megmozdít, olyasmi, amire építek, és közben történik meg a megtapasztalás.

Ennek az apának el kellett indulnia, hogy élve találja a fiát, az Ékes kapuban kolduló bénának fel kellett állnia, hogy aztán nagy örömmel ugrálni tudjon, a vaknak, akinek Jézus csak bekente a szemét sárral, el kellett botorkálnia egészen a Siloám taváig és megmosakodni, hogy lásson.

A Krisztusban, Istenben való hit nem az, hogy mutass valamit, és akkor majd hiszek, majd jó ítéletet alkotok Rólad. Hanem az, hogy bízom Benned, a Te ítéletedre és kegyelmedre bízom magamat, és így engedem, hogy „mutass valamit” az életemben.

Olvastam egy egyszerű kis történetet, ami azonban nagyon jól szemlélteti a mai igénk üzenetét: Valamikor régen élt egy kötéltáncos, aki városról városra járt, kifeszített a piactér fölött jó magasan egy kötelet, és azon mindenféle mutatvánnyal szórakoztatta az embereket. Bámulatos dolgokra volt képes. Az emberek a piactéren csak álltak és tátott szájjal meredtek rá, és persze minden merészebb mutatványa után vastapssal fejezték ki elismerésüket.

Egy alkalommal, mikor már kellően elkápráztatta a piactéren összegyűlt sokaságot, arra kérte a zöldségárust, adja föl neki a talicskáját. Óvatosan ráhelyezte a kerekét a kötélre, majd lekiáltott: Elhiszitek-e, hogy végig tudom tolni ezt a talicskát a kötélen? Hát persze, hogy elhisszük! Már hogyne hinnénk el? – hangzott az ott állóktól a válasz. Hát azt elhiszitek-e, hogy akkor is végig tudom tolni a talicskát a kötélen, ha ül benne valaki? – feszítette tovább a húrt a kötéltáncos. Ha végig tudod tolni üresen, mi az neked, ha ül is benne valaki? – mondták a bámészkodók.

No és ki vállalkozik arra, hogy bele is ül? – tette föl utolsó kérdését a mutatványos. Hirtelen kínos csönd támadt az egész piactéren. A feszült csendet egy 7-8 éves kisfiú lelkes kiáltása törte meg: – Majd én beleülök!

Az emberek döbbenten néztek a kisfiúra, aki már oda is szaladt a kötélhez, és kérte az ott álldogálókat, hogy segítsenek neki, emeljék föl a kötéltáncoshoz, aki elkapta a kezét, és óvatosan beleültette a talicskába.

A mutatványos várt néhány másodpercet, mintha erőt gyűjtene, majd megindult a gyerekkel a kötél másik vége felé. Egyik produkciójára sem figyeltek olyan feszülten az emberek, mint erre. Végre aztán a talicska szerencsésen átért a túloldalra. Hatalmas üdvrivalgásban tört ki mindenki, miközben a kötéltáncos leengedte, lent pedig átvették a kisfiút. A zöldségárus megkérdezte: De hát hogyhogy volt bátorságod beleülni olyan magasan abba a talicskába? Hogy merted így rábízni magad egy idegenre? Nem idegen ő nekem! – válaszolta mosolyogva a kisfiú – Ő az édesapám.

Mi a kapcsolatunk Krisztussal? „Közönsége” vagyunk-e, esetleg kérésekkel, elvárásokkal, vagy pedig „közösségben” vagyunk Vele, akiben a Mindenható Isten a mi Mennyei Édesatyánk?

Hitünk mire elég? Bámészkodásra, elismerésre, helyeslésre, tapsra – néha kételkedésre, aztán csalódásra? Vagy pedig az a magunkat a kezébe teljességgel odaadó, szavára, hívására-küldésére nekiinduló bizalom?