Megújító Isten

• Olvasmány: Ézsaiás 48,1-11
• Alapige: Ézsaiás 48,6b-7a

„Mostantól fogva új dolgokat hirdetek neked, rejtett dolgokat, melyekről még nem tudsz.
Most teremtem őket, nem pedig régen, ezelőtt nem hallottatok róluk.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]M[/fusion_dropcap]inden bibliai Igében, amikor Isten megszólít minket, egyúttal be is mutatkozik nekünk. Mutat magáról egy olyan képet, amit mi emberi gondolkodásunkkal felfoghatunk, felismerhetünk.

Bibliaolvasó Kalauzunk vezetése szerint mostanában Ézsaiás könyvét olvassuk, imént a tegnapi részből hallottunk az Úrasztala mellől. Ez azért ragadott meg engem, mert ebben Isten különleges módon, olyannak mutatkozik be, aki mindig változik. Mindig másként lép oda népéhez, mindig új meg új dolgokat talál ki. Olyan, mintha együtt lüktetne népével, együtt mozog, együtt változik velük, hogy ők követni tudják egy jó irányba.

Azt mondja Isten: „Mostantól fogva új dolgokat hirdetek neked.” Eddig talán másként volt, ezelőtt talán másként mondtam, vagy te másként értetted, de mostantól fogva így lesz! „Új dolgokat hirdetek neked, rejtett dolgokat…” Hogy teljesen egyértelmű legyen, még azt is hozzáteszi: „Most teremtem őket, nem pedig régen.” – Vagyis Isten az Ő teremtő erejével ad mindig új helyzeteket, hoz új és újabb dolgokat népe elé.

Azért olyan fontos ez a téma, mert nagyon sok ember sajnos úgy képzeli el Istent, hogy Ő egy tőlünk távoli messzeségben lakik. A „felhők fölött” trónol, bezárkózik az örökkévalóság burkába, – és a mi életünkhöz, az általunk tapasztalt valósághoz semmi köze nincsen. Isten az így gondolkodó emberek szerint változatlan és mozdulatlan. Már-már szinte élettelen.

Köztudott, hogy a 2023. év Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója. Azonban nemcsak ő az év ünnepeltje, ugyanis mindössze 20 nappal őt követően, 1823. január 21-én született Madách Imre. Azért hozom őt most ide, mert a tőle leggyakrabban idézett mondat így hangzik: „A gép forog, az Alkotó pihen”. Isten teremtő munkájával kapcsolatban írja ezt „Az ember tragédiájá”-ban. Sok ember ezt a képet annyira találónak érzi, hogy képtelen túllépni rajta: Isten összerakta ezt a világot, aztán más dolga nincs is vele, hagyja forogni, a világ és az ember dolgai mennek a maguk útján. Isten közben esetleg szánakozik rajtunk, vagy talán haragszik is, mert tönkretesszük az Ő szép világát: gyűlölködünk, háborúzunk, egyre élhetetlenebbé teszünk mindent magunk körül.

Milyen jó, hogy Isten egyáltalán nem ilyen! Ő egészen más, és ezt ebben az Igében is megerősíti.

„Mostantól fogva új dolgokat hirdetek… Most teremtem őket.” Vegyétek észre, hogy én folyamatosan munkálkodom, folyamatosan alkotok! Folyamatosan teremtem, alakítom a világot, és benne a ti életeteket. Változtatom a körülményeiteket, mindig más, mindig új dolgokat hozok elétek.

Vajon miért is tesz így Isten? – kérdezhetjük mi. Az Igéből pedig erre azt a választ kapjuk: Azért, mert nekünk szükségünk van megújulásra! Nekünk szükségünk van arra, hogy Ő újjáteremtsen, a bennünk levő űrt, ürességet Ő töltse ki (459. dicséret). Ő teszi teljessé az életünket Önmagával, megújító jelenlétével.

Miből kell megújulni? Milyen gödörből kell kijönnie Isten népének?

Az egész igeszakasz egy nagy számonkérés: Isten a hűtlenségét veti népe szemére, a makacsságát! Vas-nyakú vagy, és még a homlokod is ércből van!

Micsoda keménység, mennyi megátalkodottság van ebben a képben! Egy lelki vasembert látunk itt, aki nem hajlandó mozdulni, nem tudja fejét új irányba fordítani, mindig ugyanarra néz és megy (általában a vesztébe). A homloka is ércből van, képtelen kitörni saját gondolatai börtönéből.

Akinek nem inge, az ne vegye magára, – de azért csak gondoljuk most végig számtalan megrögzöttségünket. Azt, hogy életünk mennyi területén vagyunk szokásaink rabjai, napi rituáléink végrehajtói. Lelki „vasemberségünk”, keménységünk miatt bezáródunk Isten szava előtt, képtelenek vagyunk Felé fordulni, megújulni.

Vajon zsákutca ez számunkra? Nincs mit tenni? – De igen, tudjuk, hogy még a kemény fémek előtt is megvan a változás, megújulás lehetősége. Ez pedig nem más, mint a megolvasztás, újraöntés. Pontosan erről beszél Isten az Ő lelki vasembereinek: „Nem pusztítottalak el, de megolvasztottalak, mint az ezüstöt, megpróbáltalak a nyomorúság kohójában.”

Isten szavaiban a megújulás fájdalmasabb útját láthatjuk. Merthogy volna könnyebb megoldás is: Ha a makacsságunk, a vas-nyakúságunk helyett több alázat és engedelmesség volna bennünk. – De bizony sokszor mi már nem hagyunk más lehetőséget Istennek, mint a kohót, a nyomorúság kohóját, amiben elkezdhet olvasztani minket…

Ő pedig olvasztani fog, mert szeret minket. Mert nem akarja, hogy a vasember összetörje magát. Mert szereti őt még a makacsságában is. Szeretetéből ad elé új meg új helyzeteket, próbákat is, fájdalmat is, – mert az életünket Ő nem elpusztítani, hanem megújítani akarja!

Vajon látjuk-e mi azokban az isteni kohókban, hogy szeretet van mögötte? Képesek vagyunk-e még a szenvedések, bántások mögött is a minket szerető Istent felismerni? Merjük-e közel engedni? Tudjuk-e elfogadni az „olvasztást” az Ő kezéből?

Ennek az Igének nagyon szép üzenete és egyúttal összefoglalása is ez: Isten együtt megy népével.

A pusztai vándorlás során is végig ott volt velük, mindig új és új dolgokat hozva eléjük, metszegetve, alakítva őket, végig kísérte övéit új hazájukig.

Ugyanígy tett Jézus is a tanítványok kis csapatával: Végigvezette őket egy hosszú úton, hogy Mesterük mellett tapasztaljanak, lássanak, tanuljanak sok mindent, hogy új meg új helyzetekben és próbákban a hitük erősödjön. – Így történt, hogy Jézus feltámadása után ez a vetés bőségesen beérett, amikor az apostolok a szolgálatába állva elindultak az evangéliummal a világ minden tájára.

Isten együtt megy népével.

Kérjük Őt mi is, hogy újra meg újra lépjen mellénk, velünk is együtt mozogjon! Hívjuk Őt, hogy ott lüktessen az életünkben, bármilyen új és újabb helyzetben alakítson, újjáteremtsen minket! Így válik valósággá, amiről az apostol ír: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)