Megáldalak, és áldás leszel

• Alapige: Mózes 4. könyve 6,22-27

„Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik:
Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!
Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]M[/fusion_dropcap]indannyian részesültünk már áldásban életünk folyamán. Pl. Istentiszteletek vagy más igei alkalmak végén ilyenkor egy közösség tagjaként kapunk áldást. Ennél személyesebb az áldás a keresztelőnkön és az esküvőnkön. És mi, akik már korábban konfirmáltunk, akkor is személyre szóló áldást kaptunk.

Ti is most konfirmációra készültök, kedves Fiatalok. Az egész ünnepi liturgiának szerintem a legszemélyesebb, legfelemelőbb pontja az áldás. Amikor kiálltok és fogadalmat tesztek, azzal hűséget fogadtok Istennek. Azt mondjátok Neki: Bízom Benned, és igyekezni fogok. Ezután egyenként hangzik Fölöttetek az áldás, amivel maga Isten személyesen válaszol Nektek. Szeretetét, támogatását, közelségét ígéri.

Vannak sokan, akik a konfirmáción kapott áldó Igéjüket kívülről megtanulják, és gyakran felidézik, életük egy-egy kiemelkedő pontján vagy sötétebb időszakában biztatást, megtartó erőt jelent nekik.

Igen, mert az áldás nem csupán szavak. Nem csak egy mondat a Bibliából, hanem valami különleges. Erő van benne.

Amikor az ételt megesszük, azt szervezetünk feldolgozza, és erőforrássá lesz testünk számára. Valahogy így válik az áldás is erővé: „beépül” a lelkünkbe, táplál, erőt ad.

Mi tehát az áldás, mitől lesz áldás az áldás, és hogyan „működik”, miben van az ereje?

Az első és legfontosabb, hogy az áldás mindig Istentől jön, és Istennel kapcsol össze bennünket.

Az ároni áldás bevezetőjében azt mondja Isten Mózesnek: „így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik”, majd az áldás szövege után azt is hozzáteszi: „Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.”

Teljesen egyértelmű ebből, hogy akárki is mondja, bárki is közvetíti az áldást: „Én áldom meg őket” – mondja az Úr! Én vagyok számára az erőforrás, én szeretem, én támogatom az áldás hordozóját. Én magam vagyok mellette erőmmel és kegyelmemmel.

Ez a titka az áldásnak, és csakis így „működik”! Az áldás nem olyan, mint a mesében a varázsige: Annak mindig ugyanaz az eredménye, ahányszor kimondja valaki, sőt az is mindegy, hogy hiszi vagy sem, amit mond. Az áldás nem ilyen. Nem automata. Az áldás csakis azért válhat hatékonnyá az életünkben, mert Istennel kapcsol össze minket! Ha mi hittel befogadjuk az áldást, akkor annak az Úrnak tárjuk ki magunkat, aki Lelke által átjárhat bennünket, és munkálkodhat bennünk és általunk.

„Így mondják ki a nevemet, és én megáldom őket.”

Istennek ezek a szavai nem csak a mai ünnepre, hanem a hétköznapjainkra nézve is csodálatos ígéretet hordoznak.

Az áldás hasonlít kicsit a mi emberi jókívánságainkhoz, azonban a kettő között az az óriási különbség, hogy az áldás magának Istennek a jókívánsága! Egyáltalán nem mindegy, hogy ki áll egy jókívánság mögött: egyedül csak a mi emberi erőnk, jó szándékunk, vagy pedig maga az Úr az Ő erejével.

Ha elfogadjuk, és komolyan vesszük Isten ígéretét, akkor kapcsoljuk Istenhez a jókívánságainkat, hogy áldássá legyenek! Úgy kívánjunk jót, hogy egyúttal Istent hívjuk hozzá segítségül!

Néhány egyszerű, hétköznapi példa a jókívánságokra: „Jó utat, vigyázz magadra!” „Jó pihenést!” „Mielőbbi gyógyulást kívánok!” Lehet folytatni a sort, minden esetben kizárólag mi magunk állunk a szavaink mögött. E jókat mi kívánjuk a magunk emberségéből és erejéből.

Mondhatjuk azonban úgy is, hogy jókívánságainkat Istenhez kötjük. „Az Úr vigyázzon rád az úton!” „Isten adjon neked felüdülést!” „Isten adjon neked erőt és gyógyulást!” A nagy különbség az, hogy így már az Úr segítségét kérjük! Így már nem a mi erőnktől függ, amit kértünk, hanem azt Isten hatalmi körébe utaltuk. Természetesen nem annyi a lényeg, hogy Isten nevét csak úgy beletesszük a mondatba, mert úgy visszaélünk nevével. Ha viszont valóban hittel kértük, amit kértünk, és valóban Istenre bíztuk az ügyet, akkor szavaink áldássá lettek. Akkor Istentől kértünk segítséget, és az Ő ereje munkálkodhat embertársunk életében.

Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről c. verse azt a különbséget mutatja be: Milyen az, amikor csak én magam igyekszem, törekszem valamit elérni, s milyen az, amikor Istennel együtt.

Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, –
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

…S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, –

az Úr áll mögöttem.

 

Adja meg nekünk Isten, hogy egyre többször átélhessük ezt a csodát: Ő áll mögöttünk. Ő munkálkodik szolgálatunkon keresztül. Ő szól, Ő vigasztal, Ő bátorít a mi szavainkon keresztül.

Adja meg nekünk, hogy áldása hordozóivá legyünk, úgy, amint Ábrahámnak mondta: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” (1 Mózes 12,2)