Mécsesláng

• Olvasmány: Máté evangéliuma 25,1-13
• Alapige: Apostolok Cselekedetei 1,6-11

„Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát? Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig. Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.”

Mióta ember él a földön – ezt mutatják még őskori leletek is – ott munkál benne a transzcendens utáni vágy. Ahogy a tudós-teológus Pascal megfogalmazta: bennünk, a lelkünkben egy Isten alakú űr van.

Ott munkál bennünk, hogy több az élet, mint néhány földi évtized, több, mint a láthatók, tapinthatók, s bár mindezek valóságában élünk, mégis közben tartozunk valakihez – minden földi köteléken túl.

A hit, hogy önmagamat, a másikat, az életet, a létet egyáltalán jól érteni és megélni nem tudom csak önmagamtól. Hogy van egy fölöttem lévő hatalom, aminek az én létem is része, aki annak forrása és igazi otthona.

Ezt a hiányt, keresést, otthontalanság érzést nevezi meg a teológia, maga az Ige a bűn miatti elszakítottságként Istentől.

És számtalan emberi válasz adatik erre a hiányra, pótlékok keresése, amiket a Biblia bálványoknak nevez. Különböző kultuszok, filozófiák, tárgyak és teremtett dolgok imádata, vagy épp emberi önmagunk istenítése. Régi és új hiedelmek, elavult és elvetett és új és trendi, píszí izmusok, vagy tudatmódosító pótlékok – ősrégiek és hipermodernek.

Vég nélkül sorolhatnánk, hogy mikkel tömködjük e hiányt, hogy a gonosz mi mindent nyom le a torkunkon, minek áldozunk oda energiát, időt, pénzt, emberi kapcsolatokat – az életünket.

Keresztény hitünk pedig válasz. Mindezek sűrűjében mégis annak a Valakinek, arra a Valakire adott válasz, aki nem megkötöz és kisemmiz, hanem megszabadít, valóban szabaddá tesz és megajándékoz!

Megszólít, minden feltétel nélkül szeretettel és a válaszunkra, szavunk, lelkünk, életünk válaszára vár.

És ez a válasz, amire mai Igénkben Jézus tanít minket, egy olyan megszólítás, mely egyetlen istenségnek, filozófiának, izmusnak nem adható. Ez a válasz, ez a megszólítás: Mi Atyánk…

Már az Ószövetségben felbukkan ez a kép, ez a motívum: „Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr…” (103. zsoltár)

De Jézusnál, az általa kötött Új Szövetségben új jelentőséget és egészen mély tartalmat nyer, mert Őáltala lett a mindenség Urának, az Örökkévalónak, a Teremtőnek, a mi Istenünknek új és az ember számára egyedülálló, de legigazabb neve: Mi Atyánk!

Erre csak a Fiú taníthat meg, csak Őáltala és csak Őmiatta lehetséges a végtelen és hatalmas Urat így szólítani, nem csak szájjal, de szívvel is. Hogy helyreálljon a létünk, hogy betöltessék a hiány, hogy otthonra leljünk, hazaérjünk: már e földi létben is és önmagunkban is.

Krisztus által, akit „utánunk küldött” a mi Édesatyánk, utánunk, elkóborolt, neki hátat fordított, elveszett gyermekei után. Aki megnyitja számunkra az örök otthon kapuját újra, ahogy ígérte:

„Az én Atyám házában sok hajlék van; elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.”

Minden név, kép, szimbólum kevés, hogy Isten igazi valóságát kifejezze, megfogalmazza, kimondja nekünk. Jézus mégis ezt ajándékozza számunkra – ahogyan Ő maga is szólította Őt: Abbá! Atyácska! Édesapa!

(Akkor is, ha tudja, hogy emberileg mennyire terhelt, bűnös emberi mivoltunk miatt sokszor sajnos beszennyezett is lehet ez a szó…)

De ez fejezheti ki mégis, hogy – ahogy az apa az élet nemzője – Isten a mi létünk forrása, Ő talált ki, akart és teremtett meg minket.

Hogy – ahogy az apa is a gondviselő, családfenntartó – Isten a mi létünk hordozója, oltalmazója.

Hogy – ahogy egy jó apa tanítgatja gyermekét és példát ad elé – Isten a mi életre vezető, bölcsességre tanító, jóra nevelő és rossztól óva intő igazi és egyetlen Urunk.

Ő a mi élet-forrásunk, oltalmunk és otthonunk – de mondhatjuk-e, hogy Őrá hasonlítunk, mert rokonok vagyunk, mint apjuknak az ő gyermekei? Gondolhat-e, kimondhat-e ilyet a semmi porszem ember?

Az Ige maga mondja, hogy „képére és hasonlatosságára” teremtett minket Isten. És bár ez nem jelenti azt, hogy kicsi istenek lennénk mi – ahogy sajnos az ember bűnének a lényege, hogy saját istenévé tette önmagát – mégis kifejez valami nagyon fontosat!

Azt, hogy minden más teremtményhez képest mi vagyunk egyedül azok, akik képesek felfogni Őt, meghallani és megszólítani, Ővele személyes kapcsolatban lenni.

Hogy ebbe a teremtettségbe minket helyezett el úgy, mint az Ő képviselőit, hogy az ajándékba kapott világunkat uraljuk: őrizzük és gondozzuk.

De a legfontosabb, hogy Jézus Krisztus által valóban lehetünk az Ő hazatért gyermekei, azzal a hittel, szeretetében való végtelen bizalommal, ahogy a gyermek fordul és kapaszkodik, szalad oda édesapjához.

Hogy lehet nekünk életünk minden pillanatában, örömben és bánatban, hálásan köszönve vagy hiányokban könyörögve vagy épp tanácstalanul odabújni bizalommal Őhozzá. Akár ha sokakat hordozunk-szeretünk, akár ha senkink sincs – tudni, hogy Ő van és velünk van szüntelenül.

És mondani: bocsáss meg, ne haragudj, válaszolj, legyél velem, tegyél helyre, vigyázz rám/ránk, ne engedj elveszni, eltévedni!

Mondani tíz, húsz, harminc, ötven, hetven vagy akár kilencven éves gyermekként is, és megtanulni nem életünk nehézségeitől kiborulni, hanem leborulni Őelőtte, a próbák közepette nem feladni, hanem „fel-adni” Őneki, azaz letenni az Ő hatalmas, szerető atyai kezébe.

És mindeközben soha el nem felejteni, hogy nem „Én Atyám”-nak, hanem MI Atyánknak szólítjuk Őt! Hogy mindenki, akit Ő szeret, akik Őhozzá jönnek – bármit is gondoljunk, érezzünk egymással kapcsolatban – nekünk testvérünk!