Magasztallak, Uram

Olvasmány: 1 Sámuel 22,1-4; 23,7-14
Alapige: Zsoltárok könyve 57,3.10-11

„A felséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki mellém áll.
Magasztallak, Uram, mert szereteted az égig ér.”

[fusion_dropcap boxed="yes" boxed_radius="0" color="#987a55" class="fusion-content-tb-dropcap"]M[/fusion_dropcap]ikor a Zsoltárok könyve szép imádságait olvassuk, nem mindig gondolunk bele, hogy ezek nem csupán hívő költemények, hanem az emberi élet valós részei. A mi hitéletünknek is szerves részei, hiszen ugyanezek a zsoltárok szerepelnek az Énekeskönyvünk első részében, kicsit más fordításban, ugyanaz a bibliai szöveg énekelhető versekbe szedve. Minden istentiszteleten énekelt imádságainkká lesznek, a több ezer évvel ezelőtti hívő által megélt kétségek, remények, szenvedések, könyörgések, hála és hit – a mi gondolatainkat és érzéseinket fogalmazzák meg immár.

De az élet részei ezek a költemények azért is, mert nem kényelmes fotelban írt elmélkedések, hanem annak idején az élet sűrűjében, valós élethelyzetekben születtek! Többségét Dávid szerezte, és éppen a legkeményebb, legnehezebb évei során.

Ő az egyik legismertebb alakja az Ószövetségnek, akiről először talán a hősies történet jut eszünkbe, mikor még szinte gyermekként legyőzi a félelmetes filiszteus óriást, Góliátot. Aztán meg az, hogy diadalmas király lesz belőle. Pedig a kettő között nagyon próbás évek, évtizedek teltek el.

A felolvasott történet, aminek során az elhangzott zsoltár is született, életének egy különösen is drámai fejezete volt. Akkor már régóta menekült Saul király őrjöngő féltékenysége elől. A király minden lehetséges módon megpróbálta elpusztítani, halálra üldözte Dávidot, aki a hozzá csatlakozó többszáz emberével sokszor pusztákban, sziklabarlangokban, erdőségekben rejtőzködött. S most nagyon mélypontra került.

Meg kellett tapasztalnia hálátlanságot és árulást. A felolvasott rész előzménye, hogy otthagyta a rejtekhelyét, hogy embereivel megmentsen egy júdai várost az ostromló ellenségtől. Bármilyen veszélyes volt is ez számára, Júda törzsének tagjaként nem nézhette tétlenül rokonai baját. De aztán Isten figyelmeztette, hogy meneküljön a városból, mert Saul tudja, hogy itt van, és a város lakosai ki fogják adni a királynak!

Azután folyamatosan meg kell tapasztalnia a gyilkos indulatot, Saul féltékeny gyűlöletét. Dávid hamar népszerűbb és sikeresebb hadvezér lett, mint a király, aki uralkodása évei alatt elfordult Istentől, és rá kellett döbbenjen, hogy az Úr Dávidot választotta a helyére. Annyi nehézség között Dávidnak folyton át kell élnie a közvetlen életveszélyt.

Szinte akciófilmbe illő néha a történet, ahogy Sámuel könyvét olvassuk, úgy is érezhetnénk, mintha mozivásznon pörögne előttünk. De megkérdez minket az Ige: Biztos, hogy mi csak a nézőtéren ülünk? Nem ismerős nekünk mindez egy kicsit vagy nagyon?

Nem ismerős az elárultság érzése, mikor éppen abban csalódunk, akiben bíztunk, mikor éppen a mieinktől szenvedünk el bántást, vagy éljük meg talán csak azt, hogy nem segített, akitől reméltük volna? A hálátlanság és önzés megtapasztalása?

Nem ismerős a rosszindulat, féltékenység, állandó piszkálódás? Vagy ha nem is egy konkrét embertől, de az állandó kimerítő menekülés az életünkben. Lehet nehéz anyagi helyzetből, mikor végre egyenesbe jönnénk, megint jön valami. Szüntelen túlélés békétlenségben, problémás emberi kapcsolatokban, vagy kimerítő betegség, testi gyengeség folyamatos hordozása. Menekülés fájdalmas emlékektől, gyásztól, bűntudattól. Saját belső óemberünktől, rossz természetünktől…

Lehet nekünk is elpanaszolni Istenhez kiáltva, ahogy Dávid tette, hogy miben vagyunk. Hogy annyi minden támadja lelki békénket, egészségünket, anyagi biztonságunkat, emberi kapcsolatainkat, hitünket. Hogy idegenekké lettek közeliek, fájnak a hálátlanságok, csalódások, rosszindulat.

Lehet kiáltani, hogy Segíts meg! Hallgasd meg! Figyelj! Egészen eddig könnyű megérteni Dávidot, átérezni ezt a zsoltárimádságot. Ám a zsoltár felénél egyszer csak hangot vált. Nem történt semmi, ugyanabban a helyzetben van, mégis a zsoltárból elkezd hömpölyögni, áradni az öröm, a felszabadultság, zeng az ének, ahogy Istent magasztalja! Ébredj, lelkem, ébredj, kész már a szívem, magasztallak Uram! Mégis, mi történt?

„Csak” annyi, hogy Dávid valóban nincs egyedül. Nem csak az ő emberi történései és önnön emberi esendősége van, hanem jelen van Isten is, ott van vele, teljes hatalmával és szeretetével, és Dávid ezt egyszer csak meglátja, felfogja, átéli, és ez felülír mindent. Hogyan történhet ez?

Sokszor elmondtuk már, hogy az imádságra (segítségkérő, bűnvalló, hálaadó, magasztaló) nem Istennek van szüksége.

Neki nem kell elsorolni a bajainkat, tudja Ő pontosan, miben vagyunk. Nekünk van szükségünk a rálátásra. Neki nem kell elmondani a bűneinket, teljességgel ismer minket, mindent tud! Nekünk van szükségünk az önvizsgálatra és önátadásra. Ő nem szorul rá a hálánkra, nekünk van szükségünk az Ő jóságának boldog felismerésére.

És ugyanígy Neki nincs szüksége a dicséretünkre, magasztalásunkra, hanem nekünk van! Arra, hogy átéljük az Ő valóságát, hogy át tudja lénye ragyogni a mi csüggedt homályunkat, hogy az Ő fényéből lássunk rá mi is a helyzetünkre, életünkre, szeretteinkre és igen, az ellenségeinkre is.

Ez persze nem megy csak úgy csuklóból. Nem jön magától. Mikor egyszerűen nem értjük, miért engedi/engedte… Mikor úgy érezzük, nem fér ki a szánkon, hogy hálát adok! Akkor se, ha muszáj. De nem muszáj! Csak segít és gyógyít. Tudom. Voltam már valamikor nagyon mélyen, megtörten, teljesen tanácstalanul és erőtlenül, veszteségben, elárultságban, minden kilátás nélkül. Nem tudtam már szinte imádkozni sem, sem szép, sem csúnyább szavakkal…

De Isten akkor nekem ajándékozott néhány zsoltársort: „Hívj segítségül engem… Aki hálaadással áldozik, … dicsőít engem, annak mutatom meg szabadításomat.” Mint utolsó szalmaszálba kapaszkodva próbáltam engedelmes lenni, csak három dolog fért bele: „Segítségül hívlak Uram, hálát adok Uram, magasztallak Uram.” Mire végigmondtam, már kaptam levegőt, már volt erőm és békességem, már láttam fényt, mire másodszor végigmondtam, már örömöm is volt. Lehetetlen. Emberileg.

De Isten valóságában nagyon is lehetséges. Amikor Őt megvallom, jóságát, szeretetét, hűségét elismerem, kimondom, Őt ünnepelem (ez a héber ige itt mindezt jelenti) puszta létéért és azért, hogy ismerhetem és velem van – akkor engedem, hogy gyógyító ereje körbevegyen és betöltsön. Másképp látok és más erőket kapok a sötétség erőivel szemben.

Lehet, hogy az elején a kérdésre: Kész már az én szívem? nem mondanék igent. Nem, mikor elkezdem, még nem. Nagyon nem. De mégis elkezdhetem, ahogy Dávid, ahogy a századok során az Övéi közül annyian, és közben… „elkészül” a szívem…

Ebben a történetben igazából nem Saul a fő ellenség, legnagyobb fenyegetés, hanem a hit-vesztés, a reménytelenség, Isten elvesztése. Ez a küzdelem hit-harc! Az Isten iránti bizalom tusakodása. És ebben a harcban, Isten kegyelméből, Dávid végül győzedelmeskedik.